Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Stanislaw Bieniasz: A szobor
A szobor a másikat érte. Előbb meghalt Wiktor, Matylda bátyja, akit magukhoz vettek, mert minden gyerekét túlélte, s nem volt, aki gondját viselje. Wiktor kilencven éves volt. Harcolt a sziléziai felkelésekben, Maks viszont ellene volt minden felkelésnek, mert úgy tartotta, hogy az erőszak erőszakot szül. Aztán két hete meghalt Matylda, Maks éppen csak el tudta temettetni nagyhét előtt. Teljesen egyedül maradt. Amíg ereje engedte, továbbra is el kellett végeznie a szántást, boronálást, vetést, kaszálást, kévékötözést, gabonabehordást. Valamelyik munka ezek közül biztosan az utolsó lesz, és Maks azt kívánta magának, hogy a halál a mezőn érje utol. Nem akart teljesen rászorulni másra, még rokonra sem. Azt szerette volna, hogy teste a Föld Anyához, lelke az Atya Istenhez térjen meg. Az Úr majd igazságot szolgáltat a lelkének. Érezte, hogy mindez rövidesen bekövetkezik — lehet, hogy már a nyáron, amely alighanem igen forró lesz, mert már régen nem volt annyi egér, mint ezen a tavaszon, és a rövid, enyhe tél után már márciusban olyan meleg volt, hogy azt ebben az évszakban különösebb túlzás nélkül is hőségnek lehet nevezni... Nemcsak érezte, teljes bizonyossággal tudta, hogy a halál egy éven belül, legkésőbb jövő tavaszig eljön érte, mert amikor Matylda, akivel közel fél évszázadot élt le együtt, hosszú betegség után meghalt, ő elfelejtette becsukni az ablakot. Hogy is történt? Matylda odaszólt neki, hogy gyújtson gyertyát, és mondja el vele a haldoklók imáját, aztán horkantott kettőt, és megszűnt lélegezni, elgyötört arcán pedig kisimultak a vonások. Maks első dolga az volt, hogy kinyissa az ablakot, ne kelljen Matylda lelkének a házban bolyongania, hanem elindulhasson a hosszú útra. Aztán, ahogy ott állt Matylda lelkiüdvéért imádkozva, beállított Brandtné, hogy a nővére egészsége felől érdeklődjön, és Maksnak teljesen kiment a fejéből, hogy az ablakot be kell csukni, különben a halál rövidesen visszajön a ház következő lakójáért. Ebben a házban pedig már csak ő maradt egyedül. Akkor vette észre, hogy az ablak nyitva maradt, amikor megérkezett az orvos, aki megállapította a halál beálltát, és kiadta az utasítást, hogy a holttestet szállítsák a városi halottasházba. Valamikor a halott otthon maradt, s egészen a temetés napjáig "virrasztónak" mellette a rokonok. Amikor kivitték Matyldát a házból, valami úgy meglendítette az ablakszárnyat, hogy erősen a kerethez verődött, és Maks azonnal rájött, hogy ez a jelzés neki szólt: neki is ideje készülődnie. Nem ijedt meg. Nem volt mitől félnie, az ő korában az ember már felkészült a halálra, s amióta nem volt Matylda, akit ápoljon, semmi sem tartotta a földön. Talán csak maga a föld. De most már legalább abban biztos lehetett, hogy a földjét nem kapja meg az állami gazdaság. Az állami gazdaságnak most már nem volt akkora ereje,
