Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - Géczi János: Tölgyek könyve (részlet)

— Persze, hogy olyan. Itt minden olyan, amilyennek lennie kell.

— És az előző tulaj?

— Ő csak a bort vitte el októberben. Még ki se fonhatott teljesen. A következő októberig nem is láttam.

— Akkor megvolt vele.

— Ő is velem — válik öntudatossá az öreg.

— Marad továbbra is?

— Ha szüksége van rám.

— Maradjon.

— Köszönöm, fiatalúr. És hogyan? Fele-fele?

— Felőlem.

— Áldást rá! — emeli poharát az öreg, és szúrós szemmel megvárja, hogy Karesz hozzákoccintsa poharát az ő bögréjéhez:

— Akkor megegyeztünk — zárja le a témát.

— Hallom, asszonyt is hozott. Ennyi férfi közé! — méltatlankodik tovább az öreg.

— Magának adom, ha kéri — kacag Karesz.

— Mit kezdenék én már vele.

— Csak-csak tudna valamit.

— Az már neki nem lenne jó, engem meg feleslegesen izgatna.

— A vén kecske is megnyalja a sót!

— Ha egyáltalán észreveszi.

— Na, szóljon, ha észrevette. Viheti. Ez olyan.

Teherautókon érkezik a tégla, a murva, a zsákos mész, íagerendák és hamarosan egy lajtos kocsi is.

Bódogh idegesen dirigálja az embereket, akik bénán támaszkodnak a karókra, a sofőrök nyugtalanok, káromkodnak, nincs hely hová rakodni.

— Hová rakodjanak? — topog Bódogh Karesz előtt.

— Találjon ki valamit.

— A szomszédokkal nem lenne jó összeveszni.

— Ahogy gondolja.

— Ki kéne venni néhány tőkét.

— Ahogy tetszik.

Bódogh a munkásokra kiált:

— Vágják ki a felső köz szőlőt.

A munkások nem akarják megérteni az utasítást.

— Baltával, csákánnyal verjék ki a tőkét. Kell a hely az anyagnak.

Géczi János