Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - ÁRGUS - Duba Gyula: „Beleharapott a létbe...”
irodalmi hatások bűvöletében pózolni kezd, "irodainliaskodásra" adja a fejét, és megfeledkezik a hitelességéről. Hajdú egyiket sem teszi. Érzésem szerinl egészségesen röghöz kötött, hogy realista, ám mégis eléggé elvonl és emelkedett, hogy költői lehessen. Mint maga mondja egy helyen, "az. élet eszeveszett valósága" tartja fogva! Ezen belül viszont leggyakrabban önmagával viaskodik (erre még visszatérünk), ami — legalábbis ebben a tonnában — szűkíti novellái érvényét. A másik érdekes s éppenséggel rendhagyónak mondható jellemzője, hogy kortársaitól eltérően írásaiban kerüli az érzéki helyzeteket és testiséget. Műveiben nincs erotika, sőt, mintha e- gyenesen viszolyogna a nemiségtől. Számára a nő némileg ellenfél, mintha benne és általa a világgal küzdene. S ez azért is sajátos, mert nemzedéke szerzőinek (a nőírókat sem kivéve) egyik alapélménye és bőszen ostromolt felségterülete az érzelmi és nemi élet. Hajdú mintha tagadná a szex mítoszát, férfi és nő kapcsolatának kérdéseiben csak néha és kelletlenül s bizonyos kiábrándultsággal vagy eleve elutasítóan mélyed el. Inkább olyan jelenségek kötik le figyelmét, mint a kegyetlenség, a kételkedés és lemondás, a kiúttalanság már-már démonivá nőtt réme. Emellett valamilyen elemi ritmusérzék munkál benne, amely ütemesen skandált szavakban, lélekben ismételgetett hangokban, szabályos és természetes hangzatismétlődésekben fejeződik ki. Dadadam-lam, lam-dadadidi, fluss-fluss-fluss... és így tovább. Ez a- zonban nem jele ntés nélküli halandzsaszöveg vagy céltalan egyénieskedés nála, hanem fontos felfedezés eredménye: benső törvényeknek engedelmeskedő ritmusok és ütemes nyelvi moccanások élnek az emberben, akaratán kívül és öntudatlanul dolgoznak bensőjében, s ő árgus ________________________ e ngedelmeskedik nekik, mert gyakran a segítségére vannak, és örömöt s/erez neki, ha kifejezheti őket. S valahol itt kezdődik a költészet... Hajdú gondolatisága — mert szerzőnk nem mesélő, hanem inkább komponáló alkat —, mondhatnám, filozófiája, melynek lencséjén át az író a világot szemléli, olvasmányélményei egyénien átélt tudásanyagából folyik. Kételyek veszik körül, csupa kétely. "Ez. az írás nem itt kezdődik. Ez az írás valójában sehol sem kezdődik, csak lebeg valahol. Mert ki meri állítani, hogy tudja, hol az igazi kezdet és a valós vég?!" — írja az Éjszaka az Escorialban című elbeszélésében. Egy értelmetlen est után a még értelmetlenebb éjszakában a festő elődei drága könyveivel fűt be, mert lakásában fizetésképtelensége miatt kikapcsolták a villanyt, a gázt és a fűtést, és amit maga nem pusztít el a múltból, reggel elviszi a végrehajtó. — A Vudu című novella szerkesztője társaságát felbőszítve és otthagyva a sörözőben, hazamegy, és felteszi magának a kérdést: "Hát mondd, megérte a fáradságot?" A vele lévő nővel szembeni ellenérzése a világ megvetésévé dagad. — A harmadik novella hőse léccel támad egy szent kőszobrára (Don Quijote és a szélmalom ?), hogy kiszúrja a szemét, amellyel — úgy véli — őt figyeli, s végül letöri a szobor fejét. — Lucifer egy utcai festő fülébe súgja, munkáját szemlélve: "ez, kérem, giccs!" Majd megveszi tőle a félig kész képet, és a szemetes kukába dobja. — Egy másik hős fülében-fe- jében-tudatában balta csattog, "valahol fát hasogatnak". — Valaki dátum és úti cél nélküli jegyet talál s elhatározza, elutazik vele. — Egy újabb írásban "Hosszú vándorútra indul'' a hős. Csitorba ér, ahol a Győzelmi Torony lépcsőjén tanyázik a Bao A Ku (Borges).
