Irodalmi Szemle, 1995

1995/9 - ÁRGUS - Duba Gyula: „Beleharapott a létbe...”

is annyiszor megénekelt a hosszú évek alatt.

Tehát nemcsak e miatt a vers miatt idéztem Vas Istvánt, hanem azért is, mert azt hiszem, a Vas István által érintett élet és irodalom probléma felfejtése Imre Flóra költői természetének alapjaira világíthat rá. Imre Flórának minden elsősorban irodalom, helyesebben: költészet. Ódivatú — a szó minden rossz csengésű mellékjelentésétől mentesen — költő, aki szépen és közvetlenül megénekli az életét, helyesebben: azt, ami a ráhagyományozott költői nyelven témaként átmenthető belőle. Szépen és közvetlenül írja meg e nagy témákat, és nemcsak azért, mert ragyogó mesterember, aki ért az ars poeticahoz, hanem azért is, mert nem ott látja a problémát, ahol egy ún. mai (divatos, modern, esetleg: maibb) költő igen. Kézbe veszi a tárgyát, és megmunkálja. Hangja akkor sem más, ha szerepverset ír, csak a kosztüm tér el a megszokottól. Ennyit Imre Flóra közvetlenségéről. Szépen ír. a szó köznapi jelentésében. Nem riad vissza a nyu- gatos és az Újhold által "kikerekített, megújított" költői köznyelvben használatos szavaktól, szókapcsolatoktól és fordulatoktól sem, pl.: "írok, olvasok, éppen mintha élnék. / Nem dolgozom, csak szerelmeskedem. /A betűk mögött szemed szenvedélyét / lobbantaja az elhagyott értelem." A harmadik, negyedik sor laposságát megmenteni látszik az első kettő, valamint a vers további része {Mintha).

Ha a személyes élet hétköznapi érzelmei módjával, szűrve kerülnek is át, ahogy azt fentebb jeleztük, érdekes lenne egyszer részletesebben felrajzolni a verseken áttűnő személyiséget, a fiatalsága delén túljutott nőt, akire a legélesebb fényt az Önarckép című vers bocsát.

Imre Flóra talán a legfontosabbat is Vas Istvántól tanulta. Tudniillik azt, a- mit a bölcs példakép hosszabban is kifejtett itt-ott, például monumentális önéletírása egy helyén, ahol vázolva saját költészetét, Weöres Sándorral állítja magát szembe. Nem kell semmi kirívót vagy különöset, sziporkázót vagy zseniálisat mondanunk ahhoz, hogy a nekünk rendelt verset megírhassuk.

DUBA GYULA "Beleharapott a létbe..."

Hajdú István: A púpos (Lilium Aurum, 1994)

Hajdú Istvánnak és nemzedéktársainak a stílusát összevetve érdekes megfigyeléseket tehetünk. Amíg pl. Hajdú nőírótársai (Mórocz Mária, Fábián Nóra) nyelve néha szélsőségesen kimódoltnak, stilizáltnak tűnik, gyakran ad fonnát ezoterikus jelenségeknek, elképzelt valóságnak, addig például Győry Attila vagy Hajtman Béla és még inkább Hajdú István eléggé következetesen a fizikai valóságot igyekeznek néven nevezni. Gyakorlati érzékük, mondhatnám, realizmusuk élőbb és kézzelfoghatóbb, mint amazoké.

Hajdú István stílusát és formateremtő erejét egyik novellája (A púpos) kezdő soraival jellemezhetnénk: "Beleharapott a létbe...". Amikor novellás- könyve fülszövegébe beleolvastam ("Rimaszécsen él, szabadfoglalkozású író”), kíváncsi lettem, mit jelent számára a vidék, hogy úgy mondjam, az élet sűrűje?! A vidéki lét általában nem tesz jót az írónak. Annyira környezete vonzásába kerülhet, hogy naturálisán realista és gyenge stiliszta lesz belőle, vagy ellenkezőleg: a világból érkező