Irodalmi Szemle, 1995

1995/9 - Kulcsár Szabó Ernő: A könyv mint beszéd

A könyv mini beszéd

ismétlődésben kitüntetett, önmagával mindössze időpontként, indexként azonos dátum nem válhat több indokkal "a regény világnapjává' °, mint amennyivel akár

— immár a Bevezetés... hatáskörén kívül — a korábbi aritmetikai rend összeomlásának napjává21. A dátum ugyanis csak a szubsztancialista gondolkodás transzcendáló struktúráiban válhat végérvényessé, és csak ott társulhat "egyszer s mindenkorra" megszilárdított jelentéssel. Ami nyilvánvalóan ellentmond mindenfajta esztétikai megértésnek: "Aki egy költeményt helyesen akar megérteni — írja a fentebbi hermeneutikai képtelenségről Gadamer —, annak ismét teljesen el kell felejtenie azt a privátat és alkalomszerűt, ami az információhoz, tapad. Hiszen az nincs henne a szövegben. Ami egyedül számít, az az, hogy megértsük, mit mond maga a szöveg, minden olyan külső irányítástól mentesen, ami külső in formációkból származhat. "22 '

Fölvethető végül a kérdés, vajon milyen rend, milyen kompozíció alakítja tehát azt a Á7>//yv-szerűséget, amely nemcsak formája, hanem a szövegiség sajátos moduszát reflektáló szándéka is a Bevezetés...-nek. Azaz, olyan poétikai szándék, amely éppen ezért elsősorban a beszéd létmódjaként férhető hozzá. Ha a kompozícióformálás olyan egységképzetéből indulunk ki, amely a műalkotást mint organikus képződményt egy lehetséges szemantikai középponttól, illetve az esztétikai fonna önazonos "logoszától" teszi függővé, a Bevezetés... egész jellege bizonyíthatatlanná válik. Többségükben ugyanis olyan szövegek és történetek alakítják ki ennek a könyvnek a világát, amelyek nemcsak hogy a szubsztanciális epikai tényezőket számolják fel (A próza iszkolása, A mámor enyhe szabadsága), hanem sok szempontból az "organikus" műalkotás normáival ellentétesen formálják saját epikus folyamataikat is (Függő, Daisy, A szív segédigéi). S itt nemcsak a szereplői identitás megbomlásáról, a színhelyek metaforikus áthelyezhetőségéről vagy a kitüntetett szövegegységek és idézetek "modulszerű" használatának pragmatikájáról van szó. Sokkal inkább az ún, epikus folyamat olyan sajátosságairól, amelyek az organikus struktúraelv nézetéből mechanikus, formális — esztétikailag látszólag tehát rendszeridegen — elveit hozzák játékba az elbeszélő világalkotásnak.

Ha — mint tapasztaljuk — az epikai folyamatok tagolásában és artikulációjában elsősorban a folytonos ismétlődés, a nem-jelentéskötött motívumok és idézetek iterabilitása, illetve az elbeszélő szekvenciák megokolatlan megszakításai párhuzamosan lépnek fel a kompozícióképzés olyan formális elveivel, mint a matematikai arányszerűség, az idő keretjellegű alkalmazása (1. az évszakok, napszakok többnyire külsődleges jelölését) és a szimmetrikus öntükrözés, akkor az esztéticitásnak itt olyan általánosabb elveit látjuk érvényesülni, amelyek nehezen egyeztethetők össze a világszerű epikai imagináció poétikai szabályaival. Annyiban legalábbis, hogy a Bevezetés...-nck ezek az uralkodó elbeszléstechnikai eljárásai egytől egyig visszavezethetők arra a néhány esztétikai alapsajátosságra, amelyekkel valaha kezdetét vette az irodalom "kikülönülése”24 a többi nyelv- használati forma világából: " Az irodalom — írja erről Jauss — az összes általunk ismert kultúrában verses költészettel kezdődik, nem prózával, (...) bizonyos szövegek még az. írás feltalálása után is csak akkor érvényesültek, ha mondották őket...