Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lehetőségei Magyarországon
A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lelietőségei. A problémák és a folyamatok az egyes nyelvek történetének, illetve a folyamatban lévő tervezésnek megfelelően következhetnek egymásra vagy egymással egy időben is megjelenhetnek. A sztenderd praxisa azonban természetesen nem felel meg ilyen sematikusan a fenti — egyébként igen egyértelműen magyarázható, ezért könnyen használható — rendszernek. A sztenderd nyelvváltozat egy nyelv egy típusa, s az anyanyelvi beszélő számára a típus soha nem a változhatatlan szabály, hanem olyan kategória, amelyhez a viszonyt valamilyen skálán lehet elhelyezni. A típushoz való tartozás kijelölése holisztikusán történik (Polányi 1974/1992), s fokozat kérdése (Langacker 1987), ill. a nyelvi típus nyitott (Eco 1984, Langacker 1987). A sztenderd az anyanyelvi beszélőben ideáltipikusan él, vagyis virtuálisan, s a realizáció nem "tökéletes". Másként fogalmazva: a kodifikáló nyelvtaníró vagy nyelvművelő más szempontok szerint másképpen szemléli és értékeli az egy típushoz tartozás kritériumait, mint a bármilyen történeti, szociokulturális meghatározottságú anyanyelvi beszélő. A nyelvművelő ugyanis részleteiben, morfologizálva vizsgálja és jelöli ki a sztenderd nyelvváltozatot, míg a beszélő inkább egészelvűen, funkcionálásában ragadja meg azt a megnyilatkozás vagy a megértés folyamatában, tehát egy olyan értékrendszerben, amelynek összetett változórendszeréről a hazai nyelvművelő még mindig keveset akar tudni (összefoglalására vö. Haarman 1990). Mindebből az is következik, hogy a nyelvművelő nemcsak magát a sztenderdet homogenizálja (ha még nem gondolja eléggé annak), hanem a leíró és kodifikáló módszertant is. A megnyilatkozásokat (a szövegeket) még egyszerű bontásban is legalább három különböző szinten szükséges megvizsgálni egy értékkijelölő folymatban: hangtani, grammatikai, lexikon- és szövegszinten (ez utóbbiba beleértve a stílus kérdését is). Míg a kodifikáló nyelvművelő (és grammatikus) mind a négy szinten azonos mértékben szűkén kívánja kijelölni a típushoz (itt a sztenderdhez) való tartozás és az elkülönbözés határát, addig az anyanyelvi beszélő a praxisban megkülönböztet zártabb és nyitottabb típusokat. Az anyanyelvi beszélő funkcionális és dominánsan egészelvű szemléletének megfelelően zártabb típusok mutathatók ki a grammatikában, nyitottabb típusok a többi háromban. Nem véletlen, hogy a magyarországi nyelvművelés álláspontja viszonylag egyértelmű a grammatikai jellegű stigmatizált fonnák ügyében, s hogy e vélemény nagyjából megegyezik az elit (sőt más rétegek) többségi véleményével (ezt bizonyítja még Kontra — Váradi 1991 is). Ellenben például a hangtani kérdésekre vonatkozó, szűkebb típusokat felállító nyelvművelő álláspont láthatóan távolabb áll ennek a szintnek a művelt praxisától (vö. Szende 1990, Kassai 1993, Cíósy 1993). S akkor összetettebb kérdésekről még nem is szóltunk (például arról, hogy az ironizáló vagy önironizáló gratuláció vagy részvétnyilvánítás ki szerint tartozik a sztenderd nyelvváltozat praxisához és ki szerint nem, milyen indokokkal, vagy hogy az ÉKsz. által még többnyire argónak, vulgárisnak vagy bizalmasnak minősített bizalmas szókészleti réteg a sztenderd része-e vagy sem stb.). Amennyiben elfogadjuk a fenti második sztenderddefiníció lényegét, úgy a magyarországi sztenderddel kapcsolatban nem csupán a praxis (nyilván viszonylagos, de általános) heterogenitása miatt tehetünk föl kérdéseket, hanem az elmúlt öt-tíz év történelmi folyamatainak tudatában is. Ha ugyanis a sztenderd
