Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lehetőségei Magyarországon
Tolcsvai X; így Gábor presztízsét a mindenkori politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló elit adja, akkor nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy ennek az elitnek a soraiban legalábbis részleges változás következett be Magyarországon (erre 1. pl. Tolcsvai Nagy 1994). A nyelvi tervezésnek előre nyilatkoznia kellett volna a lehetséges változatokról a következményeket illetően (a magyar nyelvművelés ehelyett intézményesen a homokba dugta a fejét), illetve legalább most, a részleges elitváltás megtörténte után kellene elképzeléseit vázolnia. Mivel az akadémiai nyelvművelés továbbra is a fentebb elsőként bemutatott sztenderdmeghatározást képviseli, ez a váltás nemigen következhet be. A praxis ugyanis azt mutatja, hogy ama elit többféle nyelvi értékrendet mutat föl az ideáltipikus értelemben felfogott sztenderden belül. Kifejtő elemzés nélkül is rögzíthető e helyt a szűkebb, grammatikai értelemben vett sztenderden belül, pontosabban ahhoz kapcsolódva mind az írásbeliségben, mind a szóbeliségben határozott nyelvi pluralizálódás következett be. A politikai, a sajtónyelv többféle karakteres értékrend je, a szépirodalom nyelvi relativizmusa, a társalgás szójátékos, lazításos jellege alapvetően nem kérdőjelezi meg a sztenderd alatti legstigmatizáltabb nyelvtani tonnákat, ám a nyitottabb típusokat fölmutató hangtani, szóklészlettani és szövegtani szinten fellázad a homogenizálás ellen. Itt nem érvényesül a magyarországi magyar beszélő közösségre felkínált egyedüli és homogén sztenderd privilegizált volta. Ma a teljes magyarországi elit többféle nyelvváltozatot tail számon értékesként, legalábbis bizonyos nyelvi szinteken. Nem nyelvi (s főképp nem grammatikai) elkülönülésről van szó, hanem inkább a korábban egységesként bemutatott (és talán a hatvanas években a praxisban is viszonylag egységesnek mutatkozó) sztenderd kisebb hangtani, szókészletbeli és szövegtani (és ezáltal persze stilisztikai) különbségeinek nagymértékű presztízsbeli elkülönüléséről. A presztízsbeli elkülönülés azonban nem a sztenderd — szubsztenderd dichotomikus értékrendben jelenik meg, hanem például sztenderd — sztenderd“ viszonyban, ahol a két értékrendet, nyelvi és nem nyelvi hagyományrendet az elit két csoportja képviseli. (Ezekről a különbségekről a kialakuló magyarországi szociolingvisztikai kutatások sem adnak még számot, voltaképpen az elkülönbözés mérésének módszertana sincs kidolgozva.) Nem véletlenül hangsúlyozza Haarman (1990:104—7) a presztízsnek, a presztízstervezésnek a nyelvi tervezésben betöltött, eddig kellőképpen nem értékelt szerepét. Itt ugyanis a zártabb grammatikai szabályrendszer egységes megítélése mellett a többi jelzett szinten a kodifikált sztenderden belüli presztízsváltozatok fogalmazták meg önmagukat igen határozottan az elmúlt években, az e változatokat beszélők szociokulturális meghatározottságának megfelelően éles ellentéteket hozva létre látszólag egyetlen, sztenderd változaton belül. Ennek az elkülönülési folyamatnak a lehetséges jövőbeli irányait kellene a magyarországi nyelvművelésnek modellálnia, s kijelölt szempontrendszerrel domináns irányt kijelölnie. Ez a helyzet (amelyet igen jól tükröz a magyarországi nyelvművelésről, nyelvi tervezésről mintegy öt éve folyó vita) egyelőre eleve megakadályozza azt a nyelvművelő szándékot, hogy az elit számára egyetlen, homogén nyelvváltozatot ajánljon elfogadható mintaként. E nyelvtörténeti mozzanat kétségkívül megfelel a nyelvi tervezés alapproblémáit és alapműveleteit rögzítő rendszer utolsó ki jelölt fázisának, a differenciációnak, mely kétségkívül ellentétben áll, legalábbis
