Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Polgár Anikó: Az irodalom születése
POLGÁR ANIKÓ Az irodalom születése Az üveghegy lába megmozdult, és átlátszó bokái remegve törtek darabokra. Belsejéből, mint egy tegezből, apró fekete kavicsok gurultak elő. Iddegesítő kattogással telt az idő, kóborkutyák rágták cafatait. A levegő szivaccsá sűrűsödött, és vörösre dörzsölte a föld húsát. így kezdődött. Életünk dobogás és dübörgés keveréke, mondja Homérosz, és harci eposzt ír a szerelemről. Az istenek féltékenyek, és dühöngő vágyuk csillapítása vissza-visszahúzza őket a földre. Trója vonakodó szűzlány, akháj hajók csúsznak hízelegve a közelébe. Elhurcolt lányok sikoltása hallatszik, mérgezett nyilak röpködnek. Tíz év udvarlás után tárja szét lábait a város, s lángoló méhe birodalmakat szül. A költő szenved; meghalt szerelmének történetét meséli, s mint Hölderlin, vissza-visszanyúl a tűzbe, hogy égő parazsakat rakhasson a nyelve alá. Lantját sebes alvilági folyókban fürdeti, s vadkeselyűknek kínálja föl a szívét. De az istenek pajzsot kovácsolnak föléje, amelyen a szétfolyó vér alatt — ott lüktet az egész világ. Zeusz, a hidegvérű hentes, ellátogat a vágóhídra, és mérlegébe teszi az emberi húst. De angyalok cirógatják a térdét, és édes nektár csöpög bozontos fejére. Mennydörgések után szivárványt lehel az égre; hamis álmoktól megrészegedve támolyognak és botlanak egymásba az emberek. Szerelmi tűzben forgolódnak a hajók. A katonák darvakként zúgnak, s isteni komolyságot erőltet magára az ég. De az elfojtott kacagás kitör, s átlátszó lepelként takarja be a napot. Vénülő varjak röpülnek fél a vár fokára, s tollászkodva csodálják a dárdákkal szeretkező, meztelen istennőket. Folyók terítik szét testüket a földön, sziszegnek a rájuk dobált izzó parazsaktól. Páris az enyészet szépséges combját simogatja. Poszeidón dübörögve közeledik a tenger alatt, hullámkarjával sziklákat zúz szét, s magába olvasztja a város füstölgő maradványait. Az üveghegy lába megmozdul, a jövő sziszegő kígyói lelkünkre tekerődznek.