Irodalmi Szemle, 1995

1995/9 - Polgár Anikó: Az irodalom születése

POLGÁR ANIKÓ Az irodalom születése Az üveghegy lába megmozdult, és átlátszó bokái remegve törtek da­rabokra. Belsejéből, mint egy tegezből, apró fekete kavicsok gurultak elő. Iddegesítő kattogással telt az idő, kóborkutyák rágták cafatait. A levegő szivaccsá sűrűsödött, és vörösre dörzsölte a föld húsát. így kezdődött. Életünk dobogás és dübörgés keveréke, mondja Homérosz, és harci eposzt ír a szerelemről. Az istenek féltékenyek, és dühöngő vágyuk csilla­pítása vissza-visszahúzza őket a földre. Trója vonakodó szűzlány, akháj hajók csúsznak hízelegve a közelébe. Elhurcolt lányok sikoltása hallatszik, mérgezett nyilak röpködnek. Tíz év udvarlás után tárja szét lábait a város, s lángoló méhe birodalmakat szül. A költő szenved; meghalt szerelmének történetét meséli, s mint Höl­derlin, vissza-visszanyúl a tűzbe, hogy égő parazsakat rakhasson a nyelve alá. Lantját sebes alvilági folyókban fürdeti, s vadkeselyűknek kínálja föl a szívét. De az istenek pajzsot kovácsolnak föléje, amelyen a szétfolyó vér alatt — ott lüktet az egész világ. Zeusz, a hidegvérű hentes, ellátogat a vágóhídra, és mérlegébe teszi az emberi húst. De angyalok cirógatják a térdét, és édes nektár csöpög bozontos fejére. Mennydörgések után szivárványt lehel az égre; hamis álmoktól megrészegedve támolyognak és botlanak egymásba az emberek. Szerelmi tűzben forgolódnak a hajók. A katonák darvakként zúgnak, s isteni komolyságot erőltet magára az ég. De az elfojtott kacagás kitör, s átlátszó lepelként takarja be a napot. Vénülő varjak röpülnek fél a vár fokára, s tollászkodva csodálják a dárdákkal szeretkező, meztelen istennőket. Folyók terítik szét testüket a földön, sziszegnek a rájuk dobált izzó parazsaktól. Páris az enyészet szépséges combját simogatja. Poszeidón dübörögve közeledik a tenger alatt, hullámkarjával sziklákat zúz szét, s magába olvasztja a város füstölgő maradványait. Az üveghegy lába megmozdul, a jövő sziszegő kígyói lelkünkre tekerődznek.

Next

/
Thumbnails
Contents