Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Szekeres Éva: Az ablakon túli tájat sárgára maszatolja a fény
Az ablakon túli tájat sárgára maszatolja a fém és falevelek vetik magukat a mélybe mint szobám mennyezetéről a hullócsillagok vetették magukat egykor de ez már egy másik vers ez már más ébredés csukott ajtókon kaparászó szerelem elhaló hangja Nyikoláj Makszimiliam maga az évezredek során átlényegült kissé de némi önámítással ez tökéletesen elfelejthető látja nyár van és hull a hó és üresek a képkeretek Csak még egy korty színtelen didergést folyathassak le a torkomon és a hullócsillagokat is megtagadom az érintése nyomán fakadó vércsermelyt hogy sose mostam könnyekkel a lábát nyár van és hull a hó és kések táncolnak bársony bőrömön de mégis szép ez a hajnal elmerülő pávatollak festik vörösre miközben valaki lehorgasztott fejű szavak sorfala előtt hozza halálom és nem énekel nem énekel Nyikoláj Makszimiliam én magát újra elhagyom ráncos arcú hegyek közé költözöm és megcsalom az erdő összes fájával hogy nászunkról mély szemű költők dalolnak majd s bár maga megbocsájt tudom mert maga hiába lényegül át maga akkor is Makszimiliam de én többé már nem akarom bántani magát SZEKERES ÉVA
