Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Z. Németh István: Az emlékezet csődje, Lepkekelepce, A szavak után
Versek Lepkckclcpce Léteznek abnormális dolgok benned: hintán ülsz, s belelógatod lábad az elmúlás szakadékába. Mély, tükörég alatt minden sejted egy-egy rég kihalt állat, rögök alól kihantolt csont vagy, amelyet sehova se illeszthet be a buzgó régész. Zsebedben piskóta zörög, a parkban szétszórt játékokból könnyen kirakható bármelyik múltad. Ám itt a fák közt még február van, a széttöri padok csonkja megannyi fej fa, s kipukkadt labdákat rejtve a virágok eltört nyakcsigolyáival nézik a foszforos földet. Lepkekelejx'e ez, nincs a szabadságban leírt pontok között ilyen szó: repülés. Gyalogos pillangók cipelik a csonka jövőt, szárnyukon pici rések nyílnak, a rémület százezer kicsi kést élesít. 'Titkok tudói élnek most sqjáit hitük tenyerében, zajos felvonulók lába nyomául színes, szép szemét terem. S te láncba kapaszkodsz, mert mámora hintavilág. A tiirebnes (jyííjtők várnak a (pml)ostüveL A szavak után Pókok rakják a pontot az i-re, méhek gyűjtik a mézet az ii-be, dongó d-ék és zengő z-ék közt ricsajoz a csé és a dzsé. De a szavak után hideg űr marad, csak néhány műhold zümmög mellettünk el. A mondatok után már csak a holdralépés jöhet, a szövegek végeztével szondák indulnak a Marsra. A regény a Plútón túl ér véget, a polcon moccan egy emberi élet. a könyvtárosnő körmét festi, ő is
