Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lehetőségei Magyarországon

A sztenderd helyzete és a nyelvi tervezés lehetőségei.

tervezés mindenkori kodifikációs tevékenységével), hanem a nyelvi tervezési döntések a praxisban rendszeresen meg is jelennek. (Magyarországon egyébként nem egyszerűen az önmozgás miatt szükséges a nyelvi tervezés, hanem az elmúlt öt-tíz évben bekövetkezett nagymértékű társadalmi átrendeződés és az elmúlt harminc évben bekövetkezett nagymértékű nyelvi értékrendbeli átrendeződés miatt lesz rá szükség, ha lesz polgárság.) Ennek rövid rögzítésével a címnek megfelelően a következőkről kell említést tenni az alábbiakban: a sztenderd és a norma hazai fogalomértelmezései; a sztenderd mai magyarországi átalakulása; mindennek következményei a magyarországi nyelvi tervezésre; a professzionális nyelvhasználat státusa.

Ha az elmúlt ötven év magyarországi nyelvművelő és szociolingvisztikai szakirodaimát elemezzük, akkor az áttekinthetőség kedvéért két típusba sorolhatjuk a sztenderd értelmezéseit. Az elsőt a következő idézet foglalja össze: "Ha a nyelvi sztenderd fogalmát általánosságban meg akarjuk határozni, akkor azt mondhatjuk, hogy az az egyes, önálló nyelveknek az. összes többi használati változatán (dialektusain, szociolektusain) fölül emelkedett, egységes, normatív és eszményi belső nyelvi típus, amely integratív jellegű változási folyamatok útján jött létre, s kialakulása óta egy nép, illetve nemzet nyelvhasználatában a legfontosabb szerepet tölti be" (Benkő 1988:243).

A másodikat a következő idézettel illusztrálhatjuk: "A sztenderd nyelvváltozat mindig a legnagyobb presztízsű változat egy nyelvközösségben — az, amelyet a politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló elit társadalmi réteg használ, amelyen a nyomtatott irodalmat közük, s amelyet az iskolákban tanítanak" (Kontra 1992:109).'

Anélkül, hogy a két meghatározás tudománytörténeti hátterét részletesen kifejtenénk, a következőket lehet megállapítani róluk. Az első definíció jellegzetesen a Saussure-féle strukturalizmus jegyeit mutatja: a sztenderd nyelvváltozat valamely teleológiai folyamat betetőzéseként a nyelvi rendszer "letisztulásában", azaz egységesülésében, értsd grammatikai egységesülésében mutatkozik meg. Tehát a sztenderd létformája a szükségképpen homogén leíró grammatika és szótár, melyek egyúttal preskriptív szerepet is ellátnak egy szociokulturális intenciórendszerben. A sztenderd alapja mégis az autonóm nyelvi rendszer homogenitása.

A második meghatározás egyértelműen rámutat arra a ma már kézenfekvő tényre, hogy a sztenderd privilegizált volta (szociolingvisztikai szempontból leírható) szociokulturális tényezők eredménye, tehát nem autonóm nyelvi (grammatikai) történés eredménye, hanem a nyelvvel kapcsolatos változók és a nyelvváltozatok kölcsönhatásának történeti eredménye. (Az eredmény itt természetesen nem a történet végét jelzi, ahogy azt az első meghatározás mögött meghúzódó terjedelmes magyar szakirodalom sugallja.) Mindamellett a második deíiníció esetében is merülnek föl kérdések: a politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló elitet ma Magyarországon valószínűleg nem lehet egyetlen társadalmi rétegbe sorolni, a nyomattott irodalom nem homogénül sztenderd, s az iskolák táján is kétségek támadhatnak (ugyanis az írott tankönyvek sztenderd jellege bizonnyal egyöntetű, az órai szóbeliség már aligha). Mégis, ha e két definíció-típus verifikálhatóságát vizsgáljuk, érdemleges választ csak a másodikra adhatunk.