Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Bertha Bulcsu: Az eldobott cipők
— Miféle völgyről beszél? — Meghívtak Alma-Atába egy felolvasóestre. Jurisies Miklós irodalmi szerkesztővel utaztam, aki jól beszélt oroszul, a Lomonoszov Egyetemen szerzett diplomát. A repülőtéren, mielőtt bementünk a tranzitba, megálltunk a drink bár előtt egy bátorító vodkára. Ekkor lépett hozzánk az egyik újság vezető munkatársa. Egy leragasztott borítékot adott át Jurisicsnak. — "Moszkvában bontsátok ki" — mondta, és ivott velük egy kupicával. Ekkor, okkal vagy ok nélkül, rossz kedvem támadt, s egész úton velem maradt. Az irodalmi szerkesztő, érzékelve rossz hangulatomat, vagy talán ő is nyugtalanná vált, a repülőgépen felbontotta a borítékot. Elolvasta a levelet, aztán legyintett. — "Az újság kér tőled egy írást... Ha már ott jársz, írd meg az élményeidet. Nem tudom, miért hülyéskednek ezzel a borítékkal, erre otthon is felkérhettek volna... Valószínűleg csak az utolsó pillanatban tudták meg, hogy utazunk... " — mondta a szerkesztő. A feszültség, amely a boríték átvétele után az arcára telepedett, alig enyhült. Erőltetetten kedélyeskedett, a hideg sült csirke után Badacsonyi Kéknyelűt kért a stewardesstől. Este a moszkvai szállodánkban Jurisies régi ismerősei közül többen meglátogattak bennünket. Költők, követségi munkatársak, s vacsora után egy katonatiszt is. Térképet terített az ágyra, és elmagyarázta a kínai— szovjet határon bekövetkezett incidensek történetét. — "A kínaiak ujgu- rokat, főleg nőket és gyerekeket hajtanak maguk előtt... Ezek menedéket kérnek... De nem lehet tudni, ki menekült, és ki a kém... Egyébként is, a kínait és az ujgurt nehéz megkülönböztetni" — mondta. Amikor elment, Jurisies elővette a levelet, beleolvasott, aztán összetépte, és belevágta a szemétkosárba. Öntött egy kevés örmény konyakot a poharakba, s mellesleg megjegyezte: — "Az újságnál örülnének, ha erről az ujgur dologról is írnál valamit. Nem lényegileg, csak úgy mellékesen, színesen. Ha ennyien átjöttek, biztosan látjuk majd őket." Másnap elrepültünk, de nem Alma-Atába, hanem Csimkentbe. Késő este, sötétben szálltunk le. A gép a repülőtéri épületektől kétszáz méternyire állt meg. A sötét betonon együtt gyalogoltunk az orosz, üzbég, kazah, kirgiz utasokkal. Egyszer csak elénk állt egy férfi, és néven szólított bennünket. — "Tovariš Jurisies? Tovariš Bernáth?" — "Engem ez eléggé meglepett. — "Kérdezd meg" — biztattam szerkesztő barátomat, amíg fogadóemberünk a bőröndjeink ügyét intézte —, "honnan tudta, hogy éppen mi vagyunk tovariš Jurisies és Bernáth... Sohasem találkoztunk, sötét volt a leszállópálya..." Jurisicsnak nem volt nagy kedve a kérdezősködéshez, de az autóban nagy nehezen rászánta magát. — "Ó, hát az önök fényképét ___________Bertha Bulcsu
