Irodalmi Szemle, 1995

1995/9 - Pokstaller Lívia: Velencéről nem lehet írni

Pokstaller Lívia

A szálloda halijában elegáns úriemberként töltötted ki a bejelentőlapot, kedélyeskedtél a portáslánnyal, majd könnyed mosollyal megfordultál: Maradsz? Hajszálpontosan így. Megálmodtam. S a jelentésektől mindig megrémülök. Mereven bámultam a portáskisasszony félig felhúzott szemöldökét. Tettem egy egyértelmű mozdulatot, majd még bólintottam is hozzá. A kisasszony leemelte a tábláról a kulcsot, és megmutatta a szobát.

Akkor éjjel mégsem... Jéghideg volt nélküled az ágy.

5/Végül mégis megtaláltuk a Sóhajok hídját. Rájöttünk, hogy már vagy kétszer elmentünk mellette. Természetesen gyanús volt a sok nézelődő, de ez így túl egyszerűnek és egyértelműnek látszott. Nem lehet, hogy az csak úgy ott legyen. Odáig el kell jutni. Meg kellene már érkezni Velencébe. Sz. boldog volt, és dühös. Hát itt van, nem látod, ne vágj már olyan fancsali képet! Fontoskodott egy kicsit, négyszer fényképezett le a Sóhajok hídjával a háttérben. Kalapban, kalap nélkül, profilból meg valami gyerekekkel. A szájtáti "külföldiek" tapintatosan félrehúzódtak. A gyomrom hangosan örvénylett. Ádáz harcot folytatott benne a Canal Grande bűze, a Spaghetti a la Frutti di Mare és a gondolás show. Fejvesztve menekültem. Egy öreg, omladozó templom lépcsőjén fújtam ki magam. Sz. türelmetlenkedett körülöttem. Majd észrevette sóvár pillantásomat, amely a szemben lévő képtár hatalmas plakátjára tapadt. Megettük Picassót — mondta malíciózus gúnynyal a hangjában. Erre már nevetnem kellett.

Utcasarkok lettek Velencéből. Beleszerettem az utcasarkokba. Minden forduló maga volt a várakozás. Most, most jön, már most jönnie kell. Aztán újabb sikátor, újabb templom, újabb kanális, újabb tér. Nem maradt semmi, csak a várakozás. A vágyakozás. Egy téren fáradtan lerogytam egy kút tövébe. Sz. egy utcai hírlapárusnál a képes levelezőlapokat szemlélgette. Hagyott pihegni. Jó volt egy kicsit egyedül. A tér csendes volt. Sziesztaidő. Szemben egy tökéletes reneszánsz palota, kis hidacska a víz fölött, kovácsoltvas kapu, nagy mozaikablakok. Gyönyörű volt. A hidacska tövében egy fiú. Láttam, hosszan messzire néz. Követtem a pillantását. Semmi különös. Utcarészlet. Emberek jöttek-mentek. A fiú néha a szeme elé kapta a fényképezőgépét, belenézett az objektívbe, de láttam, hogy nem kattintja el. Csak vár. Vár valamire. Várja, hogy történ jen valami. Valami varázslat.

6/ Várjunk még. Ugrasz fel hirtelen mellőlem. A hajadba túrsz, és rám nézel. Ha most lefeküdnék veled, olyan lenne, mintha megerőszakolnálak

— mondod. Értetlenül nézhetek rád, mert folytatod: Nem vagy felkészülve. Hol jársz? Nézd, előttünk még az egész éjszaka.