Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Pokstaller Lívia: Velencéről nem lehet írni
V elencéről nem lehet írni Azt akarom mondani, hogy nekem eszem ágában sem volt most szeretkezni veled. Sétálni akartam, elengedni magam, megnézni a tavat. Fecsegni. De nem mondok semmit. Magam is meglepődöm, milyen szűkszavú vagyok néha. Pedig akkor már nagyon kívántalak. Persze, várjunk, mondom végül. A szálloda folyosóján elnyeli lépteink zaját a szőnyeg. Boldog vagyok. 7/ A fényképek hetekig készültek. Az előhívóban tehetetlenül tárta szét a karját az eladó, majd mutatott egy mintát, amelyen mindenféle színű sávok voltak: Különböző fény szűrőket próbáltunk ki, de sajnos... Nem értem, mert két más-más márkájú filmtekercs volt... Ha legalább az egyik... Szinte megmagyarázhatatlan, talán a helyi fényviszonyok vagy mi... Hát kék lett Velence. Különös. Azóta már egyszer álmomban is kék volt. Valószínűtlen, sejtelmes, szürkéskék. 8/ Tudtam, hogy búcsúzunk. Ott hevertél előttem, saját magad által kisemmizve. Csak azt nem tudtam, melyikünk fájdalma volt a nagyobb. Talán most egy ideig kerülni foglak — mondtad. Ez olyan, mint a cserben- hagyásos gázolás. Még egy ilyen kudarcot nem bírnék elviselni. Én abba belehalok — mondtad. Felnevettél. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudlak magamtól védeni — mondtad. Titokban reménykedtem benne, hogy így lesz. Tévedtem. Tévedtél. Még mindig nem érkeztem meg hozzád. 9/A múltkor egy ismerőssel találkoztam, aki arról beszélt, hogy nyaralni voltak Olaszországban. Igen? És mit láttatok, kérdeztem szórakozottan. Ó, hát Velence gyönyörű volt. Tört ki belőle a lelkesedés. Jártál már ott? Nem — mondtam. Még nem jártam.
