Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - ÁRGUS - Wirth Imre: A befejezett nő
árgus írja, minden nő ugyanazt akarja, és ő is minden nővel. Ezt a felfogást erősítheti a könyv egyik előélete, előzménye. Ezt a felfogást erősítheti a könyv egyik előélete, előzménye, a Vajszínű árnyalat című könyv, amelyben Esterházy Szebeni András fotóihoz fűzött reflexiókat. Az egyébként politikai történésekre összpontosító képek között néhány aktfotó is helyet kapott, és ezekhez már ilyen Egy nő-s szövegeket társított Esterházy, amelyeket csak egyféleképpen (élvezkedve) olvashat-tunk, s fel sem ötlött bennünk az értel-mezés tágasságának lehetősége. Vagyis az Egy nő egyáltalán nem zárja ki a vágyfantázia felőli olvasást, felfoghatjuk ezt akár a tömegkultúra és a szépirodalom között vívott ravasz csatározás egyik jelenetének is, de feltételezhető, hogy a játéktér, amelyet e könyv olvasása kínál, más utakon is bejárható — akár a pornográf képzelet szárnyán is. Visszatekintve Esterházy utóbbi szépprózáira, elsősorban a Hrabal könyvévé és a Búcsúszimfónia című színdarabra, s ebből a szempontból kevésbé hangsúlyosan a Hahn-Hahn grófnőre, megfigyelhetjük, hogy a történetek éltető eleme, mondjuk, a szíve a személyeség egyre belsőbb köreiben lüktet. (Ezzel a "visszavonulással" egyébként a fikció szerintem nem mindig harmonizál.) A Hrabal- köny v nőalakjának, Annának és a színdarabban szereplő menynek a szavai, gesztusai, a hozzájuk fűződő elbeszélői viszony lépten-nyomon megjelenik az Egy nő szövegeiben, míg az Egy nő számos története nyilvánvalóan összetartozik. Akár az "árnyék" emlegetésére gondolunk (amelynek különös, drámai előképét a Szív segédigéiben olvashattuk, ott a húgunkat szólította így egy haldokló öregasszony), akár a köznapi beszéd jellegzetes, stílusértékű elrontására vagy éppen ritka szavakkal történő megemelésére (a IIrabalbán a "vesd be babám a singölt ágyadat"). Vagyis az előzetes elvárásaim alapján úgy olvastam a könyvet, hogy valóban egy nőről fogok olvasni, akiről eddig is, akiről a Hrab albán az író-főszereplő így írt: "Szépnek, sőt kívánatosnak tartotta az asszonyt (...) ha udvarolnék neki, gondolta komolytalanul, az Énekek Énekével tenném, azt hazudnám, én írtam. Egy nőt azt be kel! fejezni." így vettem hát kézbe a könyvet, profán Énekek Éneke, egy nő befejezése. Ebben a várakozásomban nem is csalódtam, noha a mű — 97 számozott szöveg — nem engedelmeskedik mindig az értelmezői erőszaknak. Mintha sokféle nő szerepelne benne. Az egyik szereti, a másik gyűlöli az írót. Vagy mindkettőt teszi. Az egyik gyönyörű, a másiknak szájszaga van. Gyerekeik vannak. Férjeik. Esterházy tobzódik egy nő sokféleségében, és leleményesen dicsér, szinte már elfeledve az eredeti jelentést: vigyázzunk, egy nő leírásáról van szó! Ebben teljességre törekszik, mondjuk, annak szellemében, amiről a Hrabalbán írt: "a Sátán az, aki szétszed, aki elválaszt, ő beszél tisztáról és mocskosról, árnyról és fényről. Nincs. Nincs fönt és nincs lent, nincs férfi, nincs nő". Erről van szó akkor is, amikor egy férfi szerelméről ír? Nem tudom. Lehetséges, hogy e teljesség-koncepció jegyében Nádas Péter gondolatmenetéhez kapcsolódik. (Az égi és a földi szerelemről), ám ez a feltételezett fogódzó nem szünteti meg, vagy legalábbis nem teszi elfogadhatóvá a nyelvileg és tartalmilag is másnemű levélbetét idegenségét. Egyébként elképzelhető a cím határozott névelős olvasata is: a nő, ami aztán mindent jelenthet: szerelmet, érzékiséget, anyát. Mert erről meg az anya címszójut eszembe. A könyv szemérmetle
