Irodalmi Szemle, 1995

1995/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Deme László: Diskurzus vagy konkurzus?

Deme László

magyar nyelvművelés értékrendjét, elméleti kereteit, módszertanát, gyakorlatát illető viták a látszat ellenére sem tekinthetők nemzedéki jell eg űeknek"(l 4). Magam sem tekintem annak, inkább alkatinak: kapkodásnak valami csillogóbb új után, a meglevő megismerése, megértése és továbbfejlesztése helyett. S hogy mindez fényesebbnek lássék, kellő homályba kell borítani hozzá a hátteret. Ha mással nem, hát csúsztatásokkal és sejtésekkel.

Mi más funkciója lehetne az efféle sanda megjegyzéseknek: "nem foglalkozom Jakab Istv án vagy Deme László Irodalmi Szemle-beli írásainak sajtóhibáival, esetleges nem sztenderd formáival..., s legfőképpen nem ezzel kívánok értékítéletet sugallni a szerzőkkel kapcsolatban" (74). így, globálisan, generálisan (és generó- zusan)! Mi egyébre való volna (ráadásul dőlt szedéssel) úgy emelni ki a n y e 1 v- árulás, a nemzetárulás, az ősbűn vádját, mintha ezt nem kikövetkeztetné a szerző (hiszen kinek-kinek joga van a saját "olvasatához"), hanem idézné valamelyikünktől! (Előre vetítve a címben, kiemelve a 84., illetőleg a 74. lapon.)

Textológiai — de inkább etikai—elemzést érdemel ez a részlet is: "nem éppen eligazító Deme Lászlónak az. Irodalmi Szemlében megírt, Péchy Blankára hivatkozó tanácsa: 'Keressünk feladatokat, és próbáljuk megoldani őket'. Nos, ha már keresni kell, akkor bizony alig különbözik attól, amivel Deme éppen másokat illet: ’Találjunk ki problémákat’" (73). — Először is: nem hivatkoztam Péchy Blankára, azaz nem tőle idéztem ezt, hanem magamtól, egy róla szóló emlék- beszédemből (Péchy Blanka emlékezete, Győr 1990, 57, 58). Másodszor: amit keresni kell, az van, az reális, csak meg kell találni; amit kitalálunk, az éppen hogy nincs, nem valós; főleg, ha az egyik igének a feladat, a másiknak a probléma a grammatikai tárgya. S nem utolsósorban: az talán mégsem mondható, hogy az "igyekezzünk őket megoldani", feladatokról szólván, "alig különbözik attól" (tőle idézem), amit őa problémákkal kapcsolatban nagystílűén elhagyott, hogy tudniillik "tartsuk őket fontosaknak".

S tovább lépve még, a csonkító — bocsánat: "az értelmező egyén" —korábban már említett szabadságának feltárásában, hadd tegyem hozzá: volt ennek a résznek

— gyengébbek kedvéért, de úgy tűnik: egyes idézgetők kedve ellenére — egy megvilágító folytatása is. Egészében így hangzott: "Keressünk feladatokat, és próbáljuk megoldani őket; tárj unk fel újabb nehézségeket, és igyekezzünk úrrá lenn i rajtuk" (Irodalmi Szemle 1994. 1. szám, 84; a szerkesztő által kiemelve e szám címoldalán is). — Igen: ez utóbbira még nehezebb lett volna rámondani, hogy a benne foglalt igék és vonzataik tartalma "alig különbözik" a kitaláció és a fontoskodás jelölte cselekvésformáktól.

6. Klasszikus példája a "csúsztatásnak" (azaz valós elemek tendenciózusan elferdített értelmezésének és/vagy csoportosításának) ez a részlet: "Látható tehát, hogy ama Saussure-iánus irányzat is elméleti keretben dolgozik, legföljebb nem akar tudomást venni róla - ezért nyilatkozhatnak képviselői oly hevesen mindenféle szobatudósok által kiagyalt elméletekről. Jakab István, Deme László hiába tiltakozik az. elmélet ellen, mindketten rejtett elméleti keretben nyilatkoznak, legföljebb nem tudnak (vagy nem akarnak tudni és/vagv nyilatkozni) róla" (76). Csak annyit kérdek, analógiaként: aki ellene mond a több-