Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Deme László: Diskurzus vagy konkurzus?
Diskurzus vagy konkurzus? esetleg abból való származtatása. Hol gyakori? "magyar szakos bölcsészhallgatók írásbeli felvételi tesztjében " (77). Bizonyíték az is, amit a palócos ejtés stigmatizálásáról olvashatunk" Lanstyák Istvánnál, aki hivatkozik Kálmán Béla ide vonatkozó megjegyzésére" (80). Na, ez már komoly dolog. Csakhogy az akadémikus itt "kabátlopási ügybe" keveredett (vagy inkább: keverődött). Viszakeresve ugyanis ezt találjuk: "Megdöbbentett az is, mikor egy előadásban egy csehszlovákiai magyar "nyelvművelő" a csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb feladatát a palócos ejtés köznyelvies ít és ében látta" (Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztéséhez, Tankönyvkiadó, 1986, 155). S tovább: "a nyelvjárásias kiejtés megbélyegzéséről...kellő számú történet k er ing például a szépkiejtési versenyekkel kapcsolatban" (80). Nos hát: felvételizők, keringő sztorik, szóbeli előadás: hogyan varrható mindez az "operatív nyelvművelők" nyakába, miközben (igaz: sanda módon) idézett egyikük éppen — mint idézőjele mutatja — elhatárolódott mindezektől (amiként nem egyszer nem is egyikük az itt nem idézettek közül)?! Persze az "antropológiai nyelvszemlélet", az egészen más. Az nem "jelöl ki", nem "privilegizál", nem is "stigmatizál". Szerinte egyszerűen "tudomásul kell venni a kiinduló alapnak számító sztenderd praxisbeli relativizálódását különböző hagyományok, regiszterek mentén" (80). Ha értem, és jól értem: akkor mégiscsak van egy standard (bocsánat: sztenderd), amely valamilyen tekintetben "kiinduló alapnak számít". S ha igaz, hogy "az értékrend az antropológiai felfogásban nem egy sztenderd — több megtűrt szubsztenderd dichotómiát mutat, hanem gazdag, színes változat- és változó-rendszert", melyből azonban mégis "különböző változatok különböző okokból kiemelkednek a nyelvközösség értékrendjében, mások pedig stigmatizál ódnak" (78) —, akkor mégiscsak van presztízs szerinti rétegződés is. És lehet, hogy "Ezt a folyamatot nem a nyelvművelők vezénylik,...hanem... a teljes magyar beszélő közösség egyenjogú tagjai" (82); de — biztos, ami biztos — "Az antropológiai szemlélet a funkcionálásban, a történésben a teljes vagy kisebb beszélő közösség hagyománymondásában legvalószínűbben elvárható változattal számol, s ehhez képest kategorizálja az értékrendet, melyben kijelöl/het/ értékesebb és kevésbé értékes változatokat" (79). Erre mondja a pesti ember: Hoppá! Mert kérdem én (ugyancsak pesti fordulattal): Ha ez a merőben újnak és alapjaiban eltérőnek nyilvánított megközelítés (is) elfogadja, hogy a társadalmi nyelvhasználat mikrotársadalmi alapegységekhez, netán szintekhez kötődő változatokban él, amelyek spontán rendeződnek egymás mellé és alá, s ezt nem árt észrevenni és tudományosan regisztrálni — , akkor miről is vitatkozunk, pláne ekkora hevességgel?! (Ezt kényszerültem kérdezni Lanstyák Istvántól is, ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatban, az Irodalmi Szemlének—bevezetőmben már megjelölt — 1994/1. számában.) 5. Van ugyanis egy halvány gyanúm: hogy ez az egész — rétestésztához hasonlóan egyre tovább (és egyre vékonyabbra) nyúló — logomachiás folyamat valójában nem is a témáért van, hanem ömagáért. Igaz: a szerző leszögezi: "a
