Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Deme László: Diskurzus vagy konkurzus?
Deme László Csak azt nem értem: hogyan lehet a használat felől tanulmányozni azt, ami nincsen, hiszen csupán történés, amiről tévedés azt tartani, hogy létezik. Itt alighanem ^kimaradt egy láncszem. Mert az, hogy "történés", a nyelvre semmiképp sem igaz. Még az, hogy cselekvés, tevékenység, az is csak a beszédre áll.— De miféle alapon tudunk beszélni, azaz kommunikatív hatású önkifejezést megvalósítani ?tígy, hogy olyan eszközt használunk hozzá, amely létezik; legalábbis azok számára, akiknek birtokában van, akik egymáshoz hasonlóan abban a hiedelemben élnek, hogy az asztal az asztal és a barna az barna, s hogy a barna asztal megjelölés, az asztal barna viszont állítás; és így tovább. A nyelv persze nem anyagi, de azért objektív létező: a kollektív szubjektivitás teszi objektív értékűvé és érvényűvé (lásd tőlem: Egyetemi Fonetikai Füzetek, 8. szám 70). S a nyelv nem "történik", hanem "működik", mert használjuk, működtetjük; s azért működtetjük, mert van, létezik, legalább is a közös tudatban; s ilyen értelemben igenis "a beszélőtől függetlenül, önmagával mindig azonos létmódban" (elutasítóan — vagy inkább: rendreutasítóan — így: 76). S e felfogással korántsem összeegyeztethetetlen az, amit a szerző velem szemben vél mondani, hogy "Az, anyanyelvi beszélő a maga egyéni nyelvi és kommunikációs kompetenciájával a beszélő közösség nyelvi hagyománytörténésébe, hagyomány- adásába lép be a szocializáció során, s természetesen alakít rajta" (76). Itt azonban a súlypontot áthelyezném. A (leendő) beszélő ugyanis a társadalomba nem a maga (akkor még nem létező) egyéni és nyelvi kommunikációs kompetenciájával lép be, hiszen az az anyaméhben legföljebb potenciaként van adva; hanem azt szerzi meg a beszélő közösség nyelvi tevékenységébe kapcsolódása révén. S ezerszer leírtam már: ez a "beszélő közösség" mindig mikrotársadalom, a közvetlen környezet; — ami persze a növekedéssel (és még inkább: a nevelkedéssel) egyre tágul, a legszűkebb családtól egyik vonalon a lakókörzeten, lakóhelységen, régión át az ország-, illetőleg a nyelvhatárig, a másikon az óvodán, iskolán, kötetlen ismeretbővítési csatornákon át a nemzeti kultúrélet egészéig. Korántsem közömbös hát, hogy arra serkentjük-e a beszélőt: elégedjék meg adott mikrotársadalma horizontjával és igényszintjével, vagy arra, hogy törekedjék egy annál szélesebbnek tagjává lenni. 4. Itt érünk el a fő vádig, amelyet a szerző az "operatív nyelvművelés" ellen felhoz (talán így jellemezhetem magunkat, megkülönböztetésül a tevékenykedésünket elítélő "spekulatív nyelvművelés "-tői). Idézem: "A strukturalista felfogás azt mondja, hogy — ha a nyelv objektív tényként leírható elemekből és szabályokból áll — kijelölhető és rögzíthető (kodifikálható) az a nyelvváltozat, amely a nyelvközösség (az egy nyelvet beszélők teljes közössége) számára tinivé r zál i s an érvényes" (77). S ebből szerinte az következik, hogy "tekintélyelvi alapon jelöl ki egyetlen nyelvváltozatot privilegizáltként, és s t i g m a t i zál j a a többit eltérő mértékben " (77; de másutt is hasonlóan). E vád bizonyítását vizsgálva eléggé súlytalan lebegést találunk. Például: hogy gyakori a nyelvjárásoknak a köznyelvhez való viszonyuk szerinti megközelítése,
