Irodalmi Szemle, 1995

1995/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Deme László: Diskurzus vagy konkurzus?

Diskurzus vagy konkurzus?

történeti meghatározottsága a döntő" (75), hiszen — Gadamer szerint — "a szellemtudományokban... a kutatási érdeklődést, mely a hagyomány felé fordul, sajátosan motiválják a mindenkori jelen és annak érdeke i" (75); s a tudománytörténet egykori cselekvői ne akarják jobban tudni, hogy mi mikor hogyan és miért volt, mint az utókor, amely úgy értelmez, ahogy éppen érdeke kívánja; hogy tudniillik "az írás...ezt és ezt jelenti n ek ü n k "!(75)

Határok azért itt is vannak persze; legalább is ha magát az értelmezőt értelmezik mások. Akkor megjelenik a rendreutasítás: "arra kérem az olvasót, figyelmesen tanulmányozza akkori két mondatomat (esetleg az egész írást), s azután döntse el, kit, kiket akarok leválasztani a magyar nemzettestről" (81). — Talán nem torzítok, ha e két bekezdés tartalmát együttesen így summázom: "Önöket (vagy pontosabban: magukat, minél kisebb kezdőbetűvel) én úgy érthetem és értelmezhetem, ahogy akarom; azt azonban, amit én mondok, csak úgy szabad érteni, ahogy én gondolom". — Ígérem: megpróbálom.

3. Nehezíti azonban számomra a diskurzust, a párbeszédet az is, hogy a- mennyire nem tartom igaznak azt, amit a szerző a számba/szánkba ad, annyira nem értem: mit kínál helyette. Sűrűn emlegeti, hogy az "újabb, antropológiai alapozású szemléletmód" talaján áll (74), amely "a nyelv dialogikus és plurális voltából indul ki, a nyelvi értékrendszert a hagyománytörténésben (a nyelvi praxisban) összetettnek és folyton változónak tartja. Ennek megfelelően a nyelvet nem eszköznek tekinti, hanem a lényeg részének, szubsztanciának, a megértés magától értetődő részének" (78), azaz "a nyelvet funkcionáló történésként fogja fel"(19\ az Irodalmi Szemlében: "történésként értelmezi"), s ezért igyekszik azt "a beszélő és a használat, a megértés felől tanulmányozni (76). Mindez persze pragmatikai keretben, fölülről lefelé építkezve, a megértés alapegységeként a megnyilatkozást, a szöveget tekintve érvényes" (76).

A számomra homályos hagyománytörténés szót talán a zárójelben adott magyarázat némileg segít megérteni. A szubsztanciái az egyik és a történést a másik oldalon azonban már kevésbé tudom ínagamnak összehozni. Ami persze a használat — s ennek funkcionális és funkcionáló egysége, a szöveg — felől való közelítést illeti, abban egyet tudok érteni. Olyannyira, hogy elméleti összefoglalás igényével készített könyvemnek (Az általános nyelvészet alapjai, Bratislava 1969) magyar kiadásában — mondanivalóját és szerkezetét jobban tükrözendő — ezt a címet adtam "A beszéd és a nyelv” (Tankönyvkiadó, 1976 s néhány változatlan kiadás); vallván, hogy az elsődleges az interaktust szolgáló beszéd, s belőle csapódott ki a nyelv; de ez utóbbinak továbbra is a kommunikatív szándékú cselekvésfonna, a beszéd az egyetlen létformája; még akkor is, ha ma a beszéd, legalábbis megformáltságát tekintve, valójában nyelvhasználat. (Vö. Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata, Budapest 1971. 20. és passim) A szöveg pedig genetikusán, s éppúgy funkcionálisan is, elsőbbséget kapott tőlem, midőn "A szöveg alaptermészetéről" szóló előadásom lényegét így summáztam: "Kezdetben vala a szöveg" (A szövegtan a kutatásban és az oktatásban, Kaposvár 1979. 65).