Irodalmi Szemle, 1995

1995/7-8 - Pomogáts Béla: Az egyensúlykeresés dilemmái

Pomogáts Béla

enyhített a Rákosi-féle diktatúra szigorán, részben azért, mert a családnak volt valamilyen kapcsolata az akkori rektorhoz, Tamás Lajoshoz, és miután először elutasítottak, ő saját rektori keretében felvett.

Az egyetemen nem politizáltam, viszont végig kitűnően tettem le vizsgáimat, ezért szereztem bizonyos népszerűséget. így 1956. október 23-án reggel diáktársaim beválasztottak a délutáni tüntetés előkészítő bizottságába; hatalmas élmény volt együtt haladni egyetemi társaimmal és tanáraimmal a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. Végül a rádiónál kötöttem ki, ott értesültem arról, hogy az államvédelem pretoriánusai vérengzést rendeztek a Bródy Sándor utcában felvonuló tömegben. A forradalom napjaiban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársaként dolgoztam, napokig benn laktam a bölcsészkaron, felvettem a telefonokat, fogadtam az érkező forradalmi delegációkat, cikket írtam az egyetemi lapba, majd Győrbe utaztam, mint a bizottság küldötte. Este érkeztem meg, hajnalban bevonultak a szovjet páncélosok. Kalandos úton tértem haza, napokkal később bementem az egyetemre egy diákgyűlésre, beválasztottak az akkor megalakult Mefesz országos intézőbizottságába, ennek tagjaként vettem részt az írószövetség december végi közgyűlésén, amely a magyar forradalom végső búcsúját jelentette, ott ismertem meg Illyés Gyulát és Déry Tibort.

Január végén, februárban fölszámolták a Mefeszt, márciusban ismét megindult az egyetemi oktatás, júniusban letettem az államvizsgát, tanári diplomát szereztem, felvettek gyakornoknak az Akadémia akkoriban alakult Irodalomtörténeti Intézetébe, majd egy éjszaka otthon kirángattak az ágyamból a politikai rendőrség emberei, beszállítottak a Gyorskocsi utcai fogházba, két hónap múlva átvittek a tököli internálótáborba, ahonnan az internálás intézményének fölszámolása után kerültem haza. Rendőri felügyelet alatt töltöttem majd egy esztendőt, persze állás nélkül, majd helyettes általános iskolai oktató lettem, aztán technikumi tanár, végül 1965 őszén visszavettek az Irodalomtörténeti (ma Irodalomtudományi) Intézetbe mint tudományos kutatót. Pályámon hét esztendei kitérőt okozott ötvenhatos szereplésem, noha nem vettem részt a harcokban, és még egy nagyobb szabású "izgatást" sem tudtak a nyakamba varrni. Az intézetben a huszadik századi magyar irodalommal foglalkoztam, máig megjelent két tucat saját könyvem és ugyancsak két tucat általam szerkesztett szöveggyűjtemény, antológia. Sokat írtam az erdélyi irodalomról, a népi írómozgalomról, kismonográfíát Kuncz Aladárról, Déry Tiborról, Radnóti Miklósról, Jékely Zoltánról, Juhász Ferencről. 1992 óta én vagyok az intézet igazgatóhelyettese.

Mindezt azért írom el egy "curriculum vitae" tárgyilagosságával, mert magyarázatot kívánok adni arra, miként kerültem a "belgának" abba a helyzetébe, amely valamiféle köztes terrénumot jelent az egymással szemben álló táborok között, és felébreszti az. emberben azt a vágyat, hogy egyeztessen egymással látszólag, avagy ténylegesen ellentétes értékek, nézetek, csoportok, emberek között. Az, hogy a piaristákhoz jártam, kapcsolatba hozott Antall Józseffel és még