Irodalmi Szemle, 1995

1995/7-8 - Pomogáts Béla: Az egyensúlykeresés dilemmái

Az egyensúlykeresés dilemmái

sokakkal a kereszténydemokrácia későbbi képviselői közül. Ötvenhatos múltam révén kerültem szoros barátságba a Nagy Imre körül gyülekező értelmiség olyan vezetőivel, mint Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, illetve általuk ismertem meg közelebbről a nyolcvanas évek "demokratikus ellenzékét", és írtam alá azokat a nyilvános petíciókat, amelyek például az erdélyi magyarság üldözése vagy a bősi vízierőmű felépítése ellen tiltakoztak. Mint irodalomtörténész és kritikus ismertem meg közelről a "nemzeti ellenzék" számos képviselőjét, irányadó személyiségét, közöttük Illyés Gyulát, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort, s kaptam meghívást az 1987 őszi első lakiteleki találkozóra, illetve kerültem a Magyar Demokrata Fórum alapítói közé.

Nem éreztem, és persze más sem érzett akkor igazi konfliktust ezek között a csoportok és az általuk képviselt-hirdetett eszmények között. Elvégre mindegyik ellenzéki-félellenzéki csoportosulás: a Pozsgay Imre körül gyülekező reformerektől kezdve a "demokratikus ellenzékig" és a reformközgazdászoktól a "nemzeti ellenzékig" elutasította a kádárista rendszert és a szovjet csatlós állami státust, s valamilyen átalakulásra törekedett, akkoriban, a nyolcvanas években többnyire egy közelebbről meg nem határozott, de "szocialistának" nevezett formáció keretei között. Akkor Csurka István és Fekete Gyula is szocializmusról beszélt. Magam nem voltam szocialista, és többszörösen idejétmúltaknak tartottam a marxizmus-leninizmus tanításait, de mint demokrata és keresztény, mint ötvenhatos és nemzetileg egyértelműen elkötelezett értelmiségi, fontosnak éreztem, hogy a független emberek ismerjék egymást, és működjenek együtt. Ezt az együttműködést igazából két körben lehetett intézményes módon kialakítani: az írószövetségben, illetve tágabb értelemben az irodalmi életben és az Anyanyelvi Konferencia keretében, ahol a hazai és a nyugati, valamint a kisebbségi helyzetben élő magyar értelmiség képviselői találkoztak egymással. 1981-ben lehettem jelen először az Anyanyelvi Konferencián: a pécsi összejövetelen, majd 1985-ben Veszprémben választottak be, elsősorban nyugati magyar barátaim sürgetésére, a mozgalom vezető testületébe^ Védnökségbe.

Nem kívántam teljesen: testestül-lelkestül elkötelezni magam egyik ellenzéki vagy független csoportnak sem, mégis mindegyikkel volt valamilyen kapcsolatom, és mindenütt voltak barátaim. Egyeztetésre és összefogásra, konszenzusteremtésre és hídépítésre törekedetem, s már akkor, a nyolcvanas évek közepén többé-kevésbé a "belga" szerepében találtam magamat, hiszen jó viszonyban voltam Csoóri Sándorral és Konrád Györggyel, Sánta Ferenccel és Mészöly Miklóssal egyaránt, közeli kapcsolatban álltam Örkény Istvánnal és Juhász Ferenccel, de jó ismerősöm volt Nagy László és Csurka István is. Mindegyikükről több alkalommal írtam tanulmányt, ismertetést, mint ahogy többször írtam a határokon túli magyar irodalmak neves alkotó egyéniségeiről: Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról, Szilágyi Domokosról, Dobos Lászlóról, Cselényi Lászlóról, Gion Nándorról és a nyugati emigráció íróiról. Mindezekkel többé-kevésbé baráti kapcsolatba