Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján

Tűnődések Mécs László költó'i sorsáról.

Istene egyáltalán nem hasonlít az O-Testamentum Jehovájára, sem pedig a teológia önmagának éló' Lényére és elvont végső Okára. Mécs Istene élő Isten, és nemcsak elméletileg él, hanem olyan Isten, akivel állandó összeköttetésben áll, akinek a legőszintébb szívből bevallja, ami lelkében történik."

Mit tehetünk még ehhez a találó jellemzéshez? Azt, hogy Mécs istenes költészetéből általában hiányzik a papos didaktika, pedig a didaktika más típusú verseiben sokszor zavaróan és rontóan hat. Az Istennel való állandó és többnyire derűsen átszellemült összeköttetését olyan súlyos lelki tusák is eredményezték, amelyeket A habozások hídjám című verse tanúsága szerint a pályája elején élt át. "Nem tudtam, merre menjek én, tarnáskodó tanítvány, /s csak álltam hallgatag a habozások hídján " — így hangzik a vers bevezető' két sora. A világnak, a szabad világi örömöknek és életcsatározásoknak hatása-vonzása a szerzetbe való belépés előtt és a Tűz folyóirattal való kapcsolat idején volt erős, s az ellenállás és döntés után derűs nyugalom következett. A derűs istenszeretet költői gondolkodásának olyan alaphangjává vált, amely más típusú verseiben is sűrűn és spontán módon kapcsolódik be.

Istenes költészetére a nagy magyar példák (Balassi, Ady) is hatottak. Az általam legjobban szeretett versnek Az. Isten játsziknak negyedik strófájában Ady Istennel való kedvesen groteszk játszásának a megismétlődését látom. A Sión-Hegy alatt című versében Ady "borzolt, fehér Isten-szakállú...öreg Úrnak" ábrázolja az Istent, kinek egy "piros betűkkel foltozott nagy harang a kabátja". Mécsnél is bizarr "Isten-szakáll" szerepel, melynek "minden szála fényévnyire van egy a másikától, hogy nem is látjuk".

Mivel én itt a költői sors alakulását vizsgálom, Mécs verstípusairól nem készítek részletes leltárt, de a sorsalakulás szempontjából jelentős típusokról és versekről szót ejtek.

Amint már láttuk, az itthoni kortárs kritika fokozódó keményedése a szociális versek viszonylatában alakult ki. A rappista korszakát élő Fábry a kommunista tanoknak megfelelő forradalom eszményítését várta el Mécstől, aki azonban ilyen magatartást még a habozások hídján toporogva sem tanúsított. Első nagy szociális versét: A nyomort balladáját az exponált szociális szituáció (a tóban piócákat gyűjtő koldusasszony) és a vele szembeállított ellenképek (a püspök és a grófi család arrafelé kocsikázása) alapján tudatos kommunista állásfoglalásnak is fel lehetne fogni, de a költő nem mondja, nem tekinti annak. Amint egy akkori ifjú egyetemista kritikus, Zapf László más versekkel kapcsolatban találóan írta: "a marxista dialektika osztályharcos követelménye Mécsnél megjelenik, de nem tudatosodik, hanem csak a keresztény emberszeretet alapján felrémlik". Ez történik egy 1930-as nagy versben, a Szegény emberekben is, amelyet Fábry hosszú idézés után "a kizsákmányoltság felérzésének, a forradalmi ritmus megragadásának" nevez, de aztán a csalódottság szarkazmusával állapítja meg, hogy a költő "a sorsfordító anyagot nem kapcsolja a valósággal, nem kormányozza az útra, hanem elejti, elimádkozza, visszasimogatja a kétezer év előtti legendákhoz. Szegény emberek!? Oh, azok nagy dolgot műveltek: ők szülték a világnak a Királyok Királyát, ők szülték Jézus Krisztust ". (A költő és a valóság, Az. Út, 1931. március 2().)8

A szociális témában Mécsnek még sok kiélezett verse van, s ezek nagyobb részét {Jövőbe zengő ének, Majálison, A munka ünnepel stb.) és a hozzájuk számítható