Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján

Tűnődések Mécs László költői sorsáról.

A már elavult nép-nemzeti irányzat idős ítésze, Szász Károly a Hajnali harangszó kötetet "szenvelgő zagyvas ágokban, rettenetes ízléstelenségekben és cinikus affektáltságban " marasztalja el, noha több vers alapján elismeri a költő "határozott figyelemre méltó tehetségét", és sajnálkozik azon, hogy "miért követi azt a boldogtalan Ady Endrét, kinek szépen indult tehetségét a párizsi abszint-gőz meg a lelkiismeretlen gonosz társaság posványba vitte". (Budapesti Hírlap, 1923. november 11.) — Egy másik kritikus. Császár Elemér közvetlenül nem Mécset támadta, hanem első életrajzíróját, Farkas Gyulát, de fullánkos írásából hamarosan kitűnik, hogy szigorúságának igazi oka a költő. "Ismeretes, hogy irodalmi szereplését az. ú.n. emigráns írók között kezdte forradalmi és pacifista versekkel" — írta róla megróvóan és tévesen is, s aztán két verssorát ("Cseh, zsidó, magyar családdá melegedtek"; "Atkozott, ki most sem áll a testvércsókos hajnaltáncban") dühödten így interpretálta: "Átkozott tehát a magyar, aki nem borul a cseh nyakába! Farkas Gyula hozzáfűzi ehhez a vershez azt az óhajtását, bárcsak minden szív meghallaná ezt a kiáltást, melynek olvasásakor az olvasók szégyenpírral az arcukon néztek magukba. Igaza van, de az. az izgalom, mely vérüket az. arcukba kergette, más természetű, mint ö gondolja." (Budapesti Szemle, 1929, 2. sz.)

A két maradi és nacionalista kritika közül az elsőt Fábry már a Kassai Napló 1923. évi karácsonyi számában ízekre szedte, s az esetre az 1966-os rehabilitáló írásában is részletesen kitért. Az első negatív magyarországi kritikákkal kapcsolatban említem meg, hogy Mécs a Hajnali harangszó kötetet a budapesti katolikus Szent István Társulatnál szerette volna megjelentetni, de a versgyűjteménye ott is megbontránkozást váltott ki, s a lektor véleménye az volt, hogy "zengjen a hangja katolikus abban, s akkor művészebben is fog zengeni". Az első kötetet aztán egy ungvári kisnyomda tulajdonosa, Földesi Gyula adta ki.

Azokat a kíméletlen kritikákat, amelyeket a 30-as évek elején Illyés, József Attila s rajtuk kívül még Babits, Bálint György, Kárpáti Aurél írtak, nem lehet egy sorba állítani Szász Károly és Császár Elemér bornírt írásaival. Ezek esztétikai alapzaté elemzések, és szigorúságukat a kimutatott művészi fogyatékosságok jogossá teszik, de a kritikusok túlzó eszmei minősítései elfogadhatatlanok. A legigazságtalanabb túlzást Illyés és József Attila azzal követték el, hogy kétségbe vonták Mécs őszinte szociális érzését és népszere tétét. Illyés többek közt ezt írta: "Politikus költő', de - hogy erről a területről vegyem a hasonlatot szavai csak a parasztfogás gyanúját ébresztik bennem. Katolicizmusa, amit világszemléletének vall, a keresztényszocialisták magatartására emlékeztet, akik sötét színekkel festik a nyomort, zúgnak még a kapitalizmus ellen is, de a tanulság levonásakor okosan eszükbe jut, hogy minden hatalom Istentől való."

Kíméletlen kritikájáért az öreg Illyés a halálos ágyán fekvő Mécset megkövette, s úgy emlékszem, hogy hasonló céllal korábban Szalatnai is járt nála. Szalatnai rehabilitáló írása nagyon meghatotta Mécset, s 1966 tavaszán az akkor még kéziratos versét: a Bakonyi látomást ezzel az ajánlással küldte az érte bátran kiállónak: "Szalatnai Rezsőitek, aki tud lenni ember az. embertelenségben, s anyanyelve a vox humana, emlékül és szeretettel Mécs László."

Illyésék kritikai össztüzéről még fontos megjegyezni, hogy ez a kegyetlen elbánás pluralista viszonyok között történt, s akkor, előtte és utána egészen 1944-ig a dicsőítések valóságos özöne árasztotta el a költőt. A szocialista rendszer idején viszont szigorúan eltiltott íróként az irodalmi életből teljesen ki volt közösítve, s