Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján
Turczcl Lajos hosszasan tárgyalták, és sajnálatos negatívummá minősítették. A Szalatnai és Fábry által végrehajtott részletes rehabilitáció az 1968-as eseményeket megtorló normalizáció idején érvényét vesztette, s a felső pártszervek utasítására Szalatnait ezért a tettéért és egyéb "vétkeiért" a sajtóban élesen elmarasztalták. 1980-ban volt egy pozitív felvillanás: az akkor kiadott, Varga Imre által összeállított Rejtett ösvény című lírai hagyományantológiában öt Mécs-vers is megjelent; az előttük lévő miniportréban viszont a közlésüket biztosítani akaró kritikai ellensúlyozás diszkvahfíkációvá fajult. A teljes rehabilitáció nálunk csak 1993-ban valósult meg azzal a testes válogatással, melyet Kövesdi János egyszemélyes intézménye a Pannónia Könyvkiadó Vadócba rózsát oltok címmel és Rónay László tartalmas utószavával jelentetett meg. A dicséretes kötet eddigi kritikai visszhangtalansága arra vall, hogy az íróközösségünkben és olvasóközönségünkben a teljes rehabilitáció után is vannak még beidegződéses Mécs-problémák és alaptájékozottsági fehér foltok. Ezért tartom szükségesnek a centenáriumi megemlékezés általam választott fomiáját, s a továbbiakban az életrajz és a költői pálya vonulatához igazodva rámutatok még a költő sorsát befolyásoló néhány körülményre. Mécsnek a papi pályára való irányultsága már a születésével kialakult. Egy Kassa környéki, zömmel szlovák lakosságú kisközségben, Hemádszentistvánon született olyan családból, melynek szlovák és lengyel elődei is voltak. Az apja kántortanító, az édesanyja pedig az Országos Keresztényszocialista Pártban politizáló Dobránszky János plébánosnak a húga volt. Az ötgyermekes család vezetékneve Mártoncsik volt, s a költőt Józsefnek keresztelték. A László a szer-zetesi neve lett, s 1915-től ahhoz párosította a költői célkitűzéseihez illő Mécs vezetéknevet. A költészettel való kísérletezést a kassai premontrei gimnázium kisdiákjaként kezdte el, s az első komolyabb sikert 1912-ben, hetedikes korában azzal érte el, hogy a Zászlónk című országos katolikus diák- és cserkészlap egyszerre öt verset közölt tőle. Budapesti tanári és teológiai tanulmányai alatt a színvonalas katolikus irodalmi folyóirattal, az Élettel került kapcsolatba. Az 1918-as államfordulat után először a Sziklay Ferenc által szerkesztett keresztényszocialista napilapban, az Esti Újságban, s annak hamaros megszűnése után a Tűzben és a Kassai Naplóban publikált. Jelentős költőként — és szavaiéként is — a Tűz. emigráns szerkesztője, Gömöri Jenő Tamás még az első kötete előtt, 1922 tavaszán fedezte fel őt, s hónapokon keresztül lelkesen népszerűsítette és menedzselte. Az ex- presszionizmus mérsékelt formai és eszmei hatása a Tűzzel való együttműködése idején érte a költőt, s ez befolyással volt az "erős mérgű virágok" epizódjában tanúsított magatartására. Gömöri vei a kapcsolata úgy szakadt meg, hogy 1923 első felében a Tűz csődbe jutott és megszűnt. A húszas évek közepétől Mécs már változatlanul a keresztényszocialista párt irodalmi törekvéseinek támogatója, s Sziklay Ferenccel együtt fő irányítója, de ez nem akadályozza meg abban, hogy verseiben a papság szociálisan érzéketlen és hivalkodó típusait kipellengérezze (írástudók között, A csőcselék, Két arckép). Szociális tematikájában most már a bibliai szellem, a "Tekintsetek az égi madarakra..." kezdetű jézusi példa hatása is érvényesült, de kiélezett szociális helyzetképei továbbra is vannak. Az első éles kritikai támadások magyarországi konzervatív körökből érték őt.
