Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján
Tűnődések Mécs László költői sorsáról.. Ami az állami cenzúrát illeti, azzal az első Csehszlovák Köztársaság idején és főleg az elején Mécsnek sok baja volt. Sajtóban közölt versei sokszor fehérfoltosan jelentek meg, s az is előfordult, hogy a közlő lapot elkobozták miattuk. Dél- Szlovákia Magyarországhoz való visszacsatolása után is voltak olyan esetek, hogy a budapesti rádióban való fellépésekor a jóvá nem hagyott versét is szavalni kezdte, s erre az adást kikapcsolták. A művészi fogyatékosságok mellett kiütköző emberi gyengeségei is voltak: a gyakori fenegyerekeskedés, a nagyfokú költői hiúság és féltékenység. Köztudott, hogy első nagy költeményében, a Hajnali harangszóban az antiszemitizmust is elitélte-elátkozta. "Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gyűlöl szombaton": így hangzik az egyik verssor. Akkortájt írt leveleiben viszont szidta a zsidókat, s mentségére legyen mondva: a papokat és az apácákat is. Ez a magatartása nem más, mint egy elbizakodott, elkapatott ember fenegyerekeskedése. Antiszemitának minősíthető nyilvános megnyilvánulása egyébként sohasem volt. Ami a költői hiúságát és féltékenységét illeti, a hazai társak közül főleg Győry Dezsőre volt féltékeny, s 1930-ban Sziklay Ferenchez írt egyik levelében "irodalmi briganti"-nak nevezte őt, és dühödt gőggel ócsárolta: "Azt hiszem, hogy Győrynek boldog tavaszi álmai volnának, ha én nem lennék útban... Utóvégre itt nem a pofázáson, de a tehetségen múlik minden. Ha olyan nagy tehetsége van, mint ó'érzi, akkor mit tajtékzik attól, hogy más vagy mások már a nemzet vérkeringésében és lélegzésében vannak." Az idézett levélrészlet utolsó mondatában felajzott hiúságérzet nyilvánul meg. A Mécs költői sorsát befolyásoló külső és belső körülmények értékelése szélsőségesen ellentétes kettősségének, sajátos költői kötöttségének, művészi-emberi fogyatékosságainak a feszegetése a születési centenárium idején bizonyára ünneprontásként hat, pedig az ilyen szándék tőlem távol áll. Én jelentős költőnek tartom őt, s tudom azt is, hogy a vele egyenrangú hazai társaknak: Győry Dezsőnek, Forbáth Imrének a költészetét is sok fogyatékosság szeplősíti. Két háború közötti irodalmunk tanulmányozásánál mindig lehangoló volt számomra, hogy csekély kivételektől eltekintve a legjobbjaink életművében is nagyarányú a selejt. Mécs költői sorsa aztán a szocialista rendszer évtizedeiben teljesen válságossá lett. Győry, Forbáth és Vozári Dezső életművét az irodalomkedvelő közönségünk a válogatott köteteikből és a hagyományantológiákból akkor is elég jól megismerhette, s róluk még a kommunista kultúrpolitika korlátai közé szorított irodalomtörténet-írásunk is sok helytálló információt tudott nyújtani. A Mécsversek közlése viszont totálisan le volt tiltva, s őt csak negatív hangsúlyokkal lehetett ismertetni. Ilyen körülmények között azok az eltúlzott támadó kritikák, melyeket az 1925—1935 közötti időben Fábry és Szalatnai Rezső is publikáltak, az 1948-as politikai fordulat után nálunk irodalomtörténeti kánonná lettek, s Mécs olyan költővé kodifikálódott, aki ígéretes kezdetek után a társadalmi problémák elől a misztikába menekül. A torz irodalomtörténeti helyzetet még az a bátor, tiszteletreméltó rehabilitációs akció sem szüntette meg, amelyet az Irodalmi Szemlében 1966-ban Szalatnai Rezső kezdett meg, s Fábry fejezett be. Mindketten kiemelték Mécs költői értékeit, s azok alapján lírai hagyományunk érdemes alakjának nyilvánították őt, de írásaik közölhetősége érdekében a császári helyzetben lévő irodalompolitikának is meg kellett adniuk azt, ami az övé: ezért Mécs misztikába vonulását és a szociális kérdésektől való állítólagos elfordulását is
