Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - Podmaniczky Szilárd: Próbafeltámadás
Próbafeltámadás tenem, és egy egészen új érzelemmel, a pánikkal, magammal akarnám ragadni az összes gyalázatos, de elviselhető személyt, akit újszülött emlékezetemből felidézhetek. Semmi másra, csak újszülött önmagamra gondoltam, akinek névjegye egy sánta mozdulat lesz, és aki ebbe a mozdulatba örökre bezárja magát, mint aki magára rántja a vészkijárat ajtaját. Sántaságomban nem maradt vesztenivalóm, nem maradt bennem emberség, hogy ezentúl az érzelmeim rabja legyek; csak a sántaságom rabja akartam lenni, a sántaságomé, amely elérhetetlenné tesz majd minden érzelem számára, még a szánalomnak se leszek elérhető, annak végképp nem, nem leszek más, csak egy ember, aki sántít, és így a pánik majd talán elmúlik, kimúlik belőlem, gondoltam egy jobb szakaszban. De a pánik nem hagyott el, követett, velem volt, én voltam a pánik, egy élő pánik voltam, aki sátrai tapasztott gesztenyekockás malaclopójában viszi összes tejfogait, amelyeket még gyermekként köpött ki az iskolapadban, ahol elnémították, ahol perselyként használták a fejét egy gigantikusán értelmetlen holtversenyben, ahol az egyetlen reménysugarat az nyújtotta, hogy fölrobbant a vaskályha. Lassanként elveszítettem a sántaságomat, mintha kikapcsolták volna a sánta férfi magnetikus vonzerejét, és bekapcsoltak volna engem; a lábaimra bíztam magam, és az utolsó tíz méteren beértem az önszántából sántító férfit, aki egy fűcsomóba gabalyodva a kerítés felé zuhant. Nem esett el, állt, ujjait a dróthálón átdugva kapaszkodott. Lassan felém nézett, mint aki saját nyakát akarja kitekerni. Álltam és néztem ezt a gazembert, aki az előző száz méteren megkóstoltatta velem a kapuzárás előtti pánikot, aki miatt nyomomban éreztem a tejfogaimat. Szemhéja fölakadt a drótháló szögcsúcsára. Ezen a tengelyen fordította felém a fejét. A felakadt szemhéj megnyúlt, átsütött rajta a nap. A szemgolyó alá levegő rohant, és hamar kiszárította a tekintetét. A fejéhez nem nyúltam, a dróthálót akasztottam ki. Úgy verdesett a szemhéjával, mintha repülni akarna, mint amikor a tűzfalon alákap a szél egy mohalepénynek. Hamarosan megfiatalodom, mondta, és eltolta magát a kerítéstől. El akartam neki mondani, hogy száz méteren át követtem, hogy rám magnetikus hatással volt a sántasága, és én magam is sántítani kezdtem, miután kibú jtam a bőrömből, és elveszítettem az összes érzelmemet, és rám tört a kapuzárás előtti pánik, és hogy az ő magnetikus sántasága egy újszülöttet szült meg bennem, aki... De nem hagyott szóhoz jutni:
