Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - Podmaniczky Szilárd: Próbafeltámadás
Podmaniczky Szilárd marjon három alkalommal is, s a vér ízével a pofájában elteljen a ragadozás bestiális örömeivel. Hirtelen azt hittem, hogy mindent elmulasztottam, hirtelen kétségessé vált, hogy bármivel is felhagytam, hirtelen nem emlékeztem semmire, amire emlékezhettem volna, hirtelen a sánta ember bőrében éreztem magam, abban a vajszínű öltönyben, és az arcom is megfeszült, mintha arcbőrömet erős birkák húzták volna láncos kötéllel, egyedül bénult mozgásomra figyeltem, amelyet már nem irányítottam, hanem az a magnetikus gépezet, ami a sánta ember volt. Nem tudtam megszabadulni attól a fantazmagóriától, hogy hamarosan a másik lábam is rogyadozni fog, s aztán mindkettő végképp felmondja a szolgálatot, hogy aztán már csak mászni tudok; a betonrések közt föltörő fűcsomókba markolok, miközben a sánta ember vajszínű öltönyének háta egyre távolodik és kitér a látótérből, mint aki csak előjátssza a végjáték kezdetét, hogy az utolsó pillanatban kiugorjon a képből, megrendezve azt a párbajt, amelyet hason csúszva a fűcsomókkal vívok a betonon. A másik lábam azonban hű maradt, a szokásos erőfeszítéseket megduplázva próbálta helyettesíteni elvesztett társát, s mindeközben nyögtem is egyet, úgy gyomorból, ami kisebb enyhülést hozott, vagy inkább csak elterelte a figyelmemet arról a pánikról, amelyet megroggyant lábam o- kozott egy pillanat alatt, és amelyet váratlan utcai elgyöngülésemben a gyöngédség hiányának, a gondoskodás hiányának, bizonyos összefüggésben egy elviselhető másik személy hiányának tekintettem. A kapuzárás előtti pánik egyetlen másodpercre sem engedte, hogy megállják vagy körülnézzek, csupán ez a kíméletlen mozgás maradt a támaszom, hogy elérjek valameddig, ahol a kapuzárás előtti pániktól vezérelve kikönyörögjek magamnak valami érzelmet, hogy nyakon ragadjak valakit, és kipréseljem belőle, elvegyem tőle az érzelmeit, amivel végképp félrevezethetek másokat, akik épelméjűségük egyetlen bizonyítékaként érzelmeik megbízhatóságába göngyölve engem aljasságuk mérhetetlen mámorában ez idáig agyonnyúztak és fölemésztettek: lassított mohósággal rágták át magukat az összes hátborzongató érzelmeimen, hogy a tetőzés pillanatában linóm szippantással kirántsák belőlem a gerincvelőt. Számomra a sánta férfi csak csalétek volt, de én azonmód ráharaptam erre a csalétekre, egy szemvillanás alatt rátapadtam a mozgására, mozgásában azonnal elfelejtettem magamról gondoskodni, és mire észhez térhettem volna, rám tört a kapuzárás előtti pánik, amely mérhetetlen aljasságokra csábította az érzelmeimet, mintha mindent el kellene felej-
