Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján
Turczel Lajos verbalizmust, túlírtságot, modorosságot, Ady-utánzást) hánytak a szemére, részben eltúlzottan. A mi kemény kritikusaink — főleg Fábry Zoltán — a szociális igazságtól való elhajlása miatt hibáztatták. A helyzet megértése végett tudni kell, hogy Mécs beérkezésekor Fábry még szelíd humanista volt, s áradó lelkesedéssel ünnepelte a jóság és szeretet poétáját: "A szlovenszJcói emberlírát eddig is reprezentálták kötetek (Merényi, Márai, Mihályi, Sebesi), de egyetemes jelentőségében, sikerében, életérzésében mindezeket fölülmúlja Mécs László verseskönyve: a Hajnali harangszó, mely az. Ady után következő' magyar líra legbiztatóbb dokumentuma. Minden ízében magyar és minden sorával kozmikus jelentőségű. A jóság könyve: egy nagy ölelő embergesztus." A harmadik-negyedik Mécs-kötet megjelenésekor viszont Fábry már a kommunizmus szövetségeseként értékelt s a politikai agitátor radikalizmusát várta el a papköltőtől. Persze az is igaz, hogy a beérkezettség mámorában Mécs a pap voltához képest radikális kijelentéseket tett. 1924-ben például egy irodalmi lap tervezésekor a Kassai Naplóban közölt nyílt levelében azt javasolta, hogy a leendő sajtóorgánumban "minden tehetséges írót szerepeltetni kell, tekintet nélkül arra, hogy milyen a világnézete”. "Hiszen a világ és a művészet is ez.eiféle egyéne, színe miatt szép — írta. — Nekem a színes erős mérgű virágok éppúgy színesítik a telkemet, mint az édes rózsák. Ezt a nyilatkozatát 12 évvel később, 1935-ben többen is a fejére olvasták. Két háború közötti líránk legerotikusabb, legindividualistább szemléletű verseskötete jelent meg akkor: Vozári Dezső Szebb a szirénája, s ezt Mécs élesen elutasította. A Prágai Magyar Hírlapban megjelent kritikájára Vozári Mécs László útja a szeretettől a gyűlöletig című cikkel reagált, noha Mécs írásában világi értelemben vett szeretetről és gyűlöletről nincs szó. Ott az történik, hogy a katolikus papköltő a VI. parancsolat elleni válogatott verses vétkeket látva, rádöbben arra, hogy milyenek is azok a "színes, erős mérgű virágok”. Egykori kijelentését kimondatlanul ő minősíti vissza erősen radikálissá.4 Ehhez az esethez és az egész Mécs-problémához azt kell még megjegyezni, hogy Mécset a hármas szerzetesi fogadalom egyike: az engedelmesség költőként is kötötte, irodalmi tevékenysége rendi, egyházi ellenőrzés alá esett. A szerzetesekkel, papokkal szemben alkalmazott belső egyházi ellenőrzést nem lehet a világi, állami cenzúrával egy az egyhez arányban hasonlítani, hiszen itt az ellenőrzöttek alapvető hivatása a vallás közvetítése, hirdetése és védelme. Világi viszonylatban az felel meg ennek, amikor a legdemokratikusabb kormány is szigorú fegyelem alá veszi azokat a minisztereket, államtitkárokat és politikai tisztviselőket, akik a kormányprogrammal szembeszállnak. Mécs az egyházi, rendi cenzúrát elismerte, elfogadta, s néhányszor — például a Diárium című magyarországi folyóirat 1930 körüli egyik számában — a nyilvánosság előtt egyetértő szót ejtett róla. De az is bizonyos, hogy nagy öntudatú költőként sokszor úgy viselte el, mint a nehezen betörhető ló a pány vát és a féket. Ő sem volt könnyen betörhető, s hogy néha kirúgott a hámból (fegyelemből), azt "az erős mérgű virágok" epizódja is bizonyítja. Az akkor tervezett folyóirat mögött a magyar keresztény szocialista párt irodalmi korifeusai álltak, s Mécs rendi elöljárói bizonyára helytelenítették azt, hogy a költő ezeket dilettánsoknak nevezi, meglévő lapjukat, az Új Aurórát pocskondiázza, és a leendő lapban a destruktív verseknek is helyet követel.
