Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Lanstyák István: Harcaink az egynyelvrendszer ellen
Lanstyák István személynevek használata valamiféle társadalmi devianciát jelentene, nyelvi szempontból azt a felfogást tükrözi, mely szerint a többségi hatalomnak jogában áll a kisebbségi nyelv normáinak alakításába is beleszólni, mintha az is a tulajdona lenne, amiképpen a kisebbségi nyelv beszélői — szerinte — azok. 6. A kötet több írása fölveti a jogi norma és a nyelvi norma közti kapcsolat kérdését. A szlovákban a női nevekhez járuló -óvá toldalék elhagyhatóságát érintő jogi szabályozás kapcsán egyik szerzőnk elítélőleg említi, hogy a szlovák honatyák többségének felfogása szerint "a szlovák nyelv szabályai felette állnak minden nemzetközi chartának, egyetemes emberi jognak, törvénynek, országos alkotmánynak. Felette állnak az. EJ ajánlásainak, az. 1201 -es Ajánlásnak és a szlovák parlament erre kötelező saját határozatának"7(300. o.) Pedig hát valóban fölötte — vagy inkább kívüle — álbak. Am ugyanez^érvényes a magyar nyelvre is. Annak normái is fölötte/kívüle állnak minden jogi normának, még azoknak is, amelyeket a szlovák parlament hagy jóvá. A névvitának ez a vonatkozása nemcsak a többségi részről elvárható szükséges jóindulat és nagyvonalúság hiánya miatt volt meddő, hanem azért is, mert a nyelvi és a jogi szabályozás két eltérő dimenziója végzetesen összekeveredett benne. Abba ugyanis valóban nincs jogunk beleszólni, hogy akár a legmagyarabb neveinket is miként használják szlovák nyelvű szövegben — ezt a szlovák nyelv sajátosságai határozzák meg*. (Ad abszurdum vive a dolgot az ellen is tiltakozhatnánk, hogy ragokkal lássák el a nevünket, s a Táto kniha je Tiborova Serfőzőava ’Ez a könyv a Serfó'ző Tiboré’ mondatot si követelhetnénk a Táto kniha je Tibor Serfó'ző ’Ez a könyv Tibor Serfőző’ agrammatikus változatban.) Vagyis ha a szlovák beszélők szükségét érzik, hogy az idegen női neveket is ellássák az -óvá végződéssel, ezt semmiféle jogi szabályozás nem változtathatja meg.** Ebből azonban nem következik — s ezTvőITa dologban a "csűsztaíasTrT —,Tiögy a magyar nemzetiségű személyek nevének hivatalos változata is föltétlenül a szlovák formában legyen. Az ugyanis szövegen kívül áll (az anyakönyvi vagy személyi igazolványi bejegyzés nem szöveg!), itt tehát nem nyelvi, hanem (emberjogi normák érvényesülnek. A törvényhozás valójában nyelvi megfontolásoktól függetlenül dönthet a magyar fonna hivatalos használata mellett (vagy ellen). Az, hogy egy magyar nemzetiségű személv magvarul használhassa nevét, ilyen értelemben nem nyelvi kérdés, hanem jogi, a fönt említett státusz, kérdésével függ össze, vagyis a kisebbségi névfomia * Ez magyarázza az anyakönyvi törvénynek azt az — egyébként meglehetősen pongyolán megfogalmazott kitételét, hogy a női családnév szlovák nyelvű szövegben (a törvény szerint nyelvben) szlovákul használatos (36 §). Én ezt a magam részéről nem tekinteném nemzetiségi jogaink esorbításánakm bár nem hiszem, hogy ezt a kérdést így, jogilag kellene szabályozni (s főleg nem örülnék, ha ez a jogivá előléptetett nyelvi norma megszegéséért az embereket büntetőjogilag felelősségre lehetne vonni; vö. 315. o.) ** Más kérdés, hogy az -óvá használata a szlovák nyelvben nem olyan szigorú szabály, mint ahogy arra a nemzet ébresztők érveléséből következtethetnénk (vö. "Utálom, ha -óvónak számítanak". 303—5). Ilyen szempontból az anyakönyvi törvény valójában a szlovákokat diszkriminálja, mert* számukra nem teszi lehetővé az -óvá elhagyását.
