Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Lanstyák István: Harcaink az egynyelvrendszer ellen
Harcaink az egynyelvrendszer ellen A szlovákiai magyar és a finnországi svéd kisebbség közötti rokon vonások (mindkettő többségiből vált kisebbségivé, mindkettőnek viszonylag tömör a településszerkezete, mindkettőnek fejlett, minden funkció ellátására alkalmas nyelve van, amely régi irodalmi hagyományokkal rendelkezik stb.) arra utalnak, hogy objektív adottságaink alapján nyelvünk akár az (1) csoportba is tartozhatna, annál is inkább, mert kisebbségünk Szlovákia lakosságának nem hat százalékát alkotja, hanem ennek csaknem a dupláját. Az a tény tehát, hogy nyelvünk helyzete ennél sokkal rosszabb, s a többségi közvélemény, valamint a politikai erők jó része még a meglévő vívmányokat is sokallja, egyáltalán nem tekinthető objektív sziik- ségszerűwgúVk (&m\nt ezt annak az elterjedt véleménynek alapján gondolhatnánk, mely szerint Szlovákiában élünk, ezért természetes, hogy a hivatalos érintkezésben csak a szlovák nyelv használható). Egy nyelv jogi helyzetének a lehetőségeinél alacsonyabb szinten való szabályozása még a fejlett nyelvű kisebbségek számára is végzetes lehet, mivel a nyelv státusza egy fdő után a maga erőszakosan lenyomott szintjére rántja le a nyelvi lehetőségeket is: az eredetileg funkciógazdag nyelv nem használt tartományai leépülnek, ami kihat a nyelv presztízsére is, s a nyelvfeladás irányába befolyásolja a beszélőket. Mindez a kisebbség lélekszámának csökkenéséhez, a településszerkezet tömörségének meglazulásához stb. vezet, ami viszont egy idő után a többségi hatalom számára lehetőséget teremt a kisebbségi nyelv jogi státuszának további csökkentésére, hogy az egész folyamat egy szinttel lejjeBb ismétlődjék. Ebből az ördögi körből a teljes egynyelvűsödés szokta jelenteni a "kiutat". Amely egyben létrehozza a "nyelvi békét" ésTa "közmegelégedést" is. Ezen a ponton aztán már a többségi hatalom megengedheti magának, hogy nagyvonalú legyen az esetleg megmaradt szórványkisebbségekkel. Nyelvünk státuszát jelenleg az alkotmány és az 1990-ben elfogadott ún. nyelvtönény szabályozza. Sajnos az előbbinek a kisebbségekre vonatkozó fejezetét nem találjuk meg a válogatásban, az utóbbit azonban igen. Nélküle nem volna teljes a kötet, hiszen ez a nyelvtörvény vált a következő évek különféle korlátozó intézkedéseinek forrásává: alielység- és személynévhasználatot érintő szabályozás^ kísérletek] során is ezekre hivatkoztak mind az illetékesek, mind az érintettek. "Számunkra, szlovákiai magyarok számára a nyelviörvény nem törvényességet, hanem »n yelvtörvén\telenséset« szült — írja Zalabai a kötet bevezetőjében. — Nemhogy lezárta volna a nyelvháborút, hanem újabb és újabb feszültségek, ádáz parlamenti viták, szenvedélyes és szlovák részről gyakran hisztérikus sajtóhadjáratok, szűnni nem akaró politikai-társadalmi kon frontációk forrása lett." (6. o.) 3. A nyelv státusza nem kis mértékben meghatározza a nyelv presztízsét is, noha a két fogalom korántsem azonos. A nyelv státusza ugyanis csak egyik összetevője a nyelv presztízsének. Legjobban ezt az amerikai Susan Gal alias Gál Zsuzsa klasszikus erdélyi példáján* tudjuk illusztrálni: a" románnak mint Románia
