Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Dominik Tatarka: Egyedül az éjszaka ellen (regényrészlet)
rosszabb, nincs mit fölvennem, a csapatok bevonulása óta nem vásároltam magamnak semmit. Kopott vagyok, nem érzem már jól magam az öltönyeimben, abban a kettőben... Hiszen kellemes dolog, hogy valaki még érdeklődik irántam, ennyire. Régóta nem voltam emberek között. Iszom egy kicsit, kiszellőztetem a fejem. Tegyük föl, hogy a három kalap, amely a ruhatárban volt, három védőeszköz, óvszer a halál ellen. Az a fölső, a népies jelentheti - Olgát. Oíga (Andrea) Minduntalan azon kapom magam, hogy ébren álmodom, a szemem nyitva, mint a barázdában a nyúlé. Meg szeretném látogatni a barátaimat. Alberttal és Ďuróval kezdeném, aztán sorra venném a kevéske ismerősömet és a családokat, akikhez elmehetnék még. Amikor legjobban elfog a vágy, hogy valakit meglátogassak, rájövök, hogy senkinek sem vágyom a látására. Mindenütt kínálgatni fognak, megvendégelnek, foglalkoznak majd velem, én meg beszélni fogok. Csakhogy nekem nincs kedvem beszélni, nekem ahhoz van kedvem, hogy csak úgy megérkezzem, ücsörögjek egy darabig, és — ég veletek. Oíga, ég veled. A kultúra a megnyilatkozások végtelen szimfóniája. Az ember úgy nyilatkozik meg, hogy él, vagy azáltal él, hogy megnyilatkozik, valahogy így. Gyakran eszembe jut egy ilyesféle megnyilatkozás, egy ilyen dráma mozgásban elbeszélve. Hosszú évekig járt hozzánk a nagybátyám, Kavec. Beszólt: Itthon vagytok? Anyám válaszolt: Itthon, itthon. Kerüljön beljebb. Kavec bátyó leült, nyáron az ajtó elé, télen a konyhában a lócára. Teletömte a pofazacskóját bagóval. Végül azt mondta: Na, akkor, Isten áldjon benneteket. Ez volt minden. Anyám végezte a dolgát, ő meg letelepedett, és rágta a bagóját. Oíga, mit szólsz hozzá? Ha nem értenéd félre, én is szívesen járnék hozzád úgy, ahogy valamikor Kavec bátyó járt mihozzánk. Oľga, drága leánykám, nem is tudod, mennyire örülök, mennyire jól esett, hogy együtt lehettünk, és én elmesélhettem neked az utópista fantazmagóriáimat. Hetek, hónapok telnek el, s nekem nincs kivel beszélgetnem. Ez egy csodálatos este volt, pompás együttlét. Köszönöm neked... Valóban, csak az ilyen pillanatok szépek. Furcsa, mi minden jut az ember eszébe, ha valaki hallgatja. Ezt már soha többé így meg nem írom. Fölbukkan egy ilyen leányka, föllelkesít - semmi mást nem várunk egymástól -, és egyszeriben kedvem támad kimondani, hogy életünket ilyen pillanatok alkotják, a Egyedül az éjszaka ellen
