Irodalmi Szemle, 1995

1995/6 - Dominik Tatarka: Egyedül az éjszaka ellen (regényrészlet)

egy nő emlékezetében megmaradjak, minden valószínűség szerint nem adatik meg nekem, noha kitartó voltam és lelkes, való igaz, az iváshan is, s nemegyszer olyan ékesszóló, szellemes és merész, szinte sajnáltam, hogy nem rejteget a táskájában titokban egy apró magnetofont gondolataim megörökítésére, ahogy a rendőrök szoktak. Látod, Šaňo, én már csak így készülődök a halálra, vagy ha úgy tetszik, az örök dicsőségre. S hát tudod, az emberi emlékezet! Még a te legnagyszerűbb pillanataidat, a nemzetről, az irodalomról szóló szellemtől sziporkázó rögtönzéseidet, színészi teljesítményeidet sem jegyezte föl, örökítette meg senki.

Nem, én álmomban valamiféle elképesztő abszurdumot ötlöttem ki. Tőlem fésűt kölcsönözni? Talán így akartál udvariasan figyelmeztetni, hogy fésülködjem meg? Úgy mászkálok, olyan torzonborzan, ahogy az én koromban és a mi társadalmunkban nem ildomos. Nem gondolod? Te az utóbbi időben politikacsináló voltál, és mint politikus ravaszkodtál velem. Egyszerűen így akartad tudtomra adni, hogy én is hordok magamnál fésűt, és időnként nem ártana megfésülködnöm, ahogy illik? Te hogyan fé- sülködtél meg? Elvben el kellene fogadnom, és el is fogadom: talán arra a meggyőződésre jutok - a fésű lehet egy nézet, egy döntő tény is, amellyel szalonképessé teszem magam. Vagy nem? Šaňo, istókuccse, nem dicsekvés, de még nem jutott eszembe, hogy meg kéne fésülködnöm... De mindenekelőtt, hogyan került ide Matuška, az a személyiség, akinek a folyóiratokban, a kulturális és közéletben, de legalábbis a televízióban vagy a rádióban a helye. Csakhogy újságokat és folyóiratokat én már nem olvasok. Te se kerültél már régen szóba, Alberten kívül jóformán senkivel sem érintkezem... Matuška kizárólag a könyvtáramban van jelen, minden megjelent könyvével. Ám az, hogy pillantásom végigsiklik könyveinek gerincén, tán mégsem volna elég indok álombéli metaforámhoz. Különben is, az álombéli tér a kávéház ruhatára volt, ahol Matuškával annyiszor találkoztam.

Šaňo, mi történt? A tavalyi húsvéthétfő óta az örökkévalóságban vagy, bizony, immár másfél esztendeje nyugszol édesanyád mellett, a besztercebányai temetőben, és csak most jelensz meg álmomban, fölbukkansz, hogy megmutasd magad a Krymben. Utoljára, amikor még köztünk voltál, egészségesen, elegánsan, ficsúrosan, a Krymben találkoztunk. Pontosan úgy, ahogyan most, álmomban, kijöttél utánam a kávéházból a ruhatárba. Üdvözöltük egymást, szertartásosan nyújtottad a kezed, akár egy püspök, aki önmagát és a kultúrát képviseli, azt mondtad, végre meg kell látogatnod

Dominik Tatarka