Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Dominik Tatarka: Egyedül az éjszaka ellen (regényrészlet)
Egyedül az éjszaka ellen készüljek föl? írassam le az irományaimat, rendezzem őket sajtó alá és szerkesszem meg összes műveimet, amelyek soha nem jelennek majd meg? Tejól tudod, hogy az irodalomban nem létezem. Amíg még ér-dekelhetnék bárkit is, nem létezem, ha meg majd egyszer megszűnik a nevem iránti gyűlölet és a tiltás, már nem leszek érdekes. Inkább meg-takarítom a fáradságot. Vagy talán gyorsan fogjak hozzá a végrendeletem megírásához? Ivan, hiszen ismered, Šaňo, a kitűnő festő, rólam nevezte el bűbájos kislányát. Ez mélyen meghatott. Akárhányszor látom, ahogy cseperedik, ahogy öntudatos, szépséges hajadonná serdül, nagy apai érzések töltenek el. Azon kaptam magam, hogy - képzeld csak el, e lányka közelében a magam módján a halhatatlanságról álmodozom, arról, hogy milyen jól esne, ha Dominika a halálom után emlegetne. írni akartam neki, csinálni egy könyvecskét, olyasmit, mint az a régi cseh könyv, az Egy atya tanácsai fiának, de csak az első tanácsig jutottam el, s ott megrekedtem: Drága kislány, képezd magad - aztán rögvest belebotlottam a szellemi szabadság posztu- látumába. Nem akarom komplikálni az életét egy olyan korban, amelynek nem láthatom a jövőjét. Ráadásul a szellem szabadságával meggyűlne a baja, ádáz feminista válna belőle, és nem kötne komoly ismeretséget. Megrontani az ifjúságot az... megrontani az ifjúságot, amint tudod, az én szememben mindig is óriási bűnnek számított, ami ... Mégiscsak be kell vallanom a szenvedélyemet, nekem, Szomorkának, a nők vigasztalójának. A harmincéves nők talán mégsem számítanak már fiatalnak, ha nem funkcionáriusok. Néhányukat, akikről azt hiszem, hogy már nem ronthatom meg őket, nem dúlhatom tol sem a házasságukat, sem a szerelmüket, ezzel a magam keverte méreggel teszem próbára, valamiféle utópista hitvallással, vajon megihletem-e őket, vajon kellemesen vagy jólesően vésem-e bele magam az emlékezetükbe, esetleg a bőrükbe. Egy meghatározott órában a kávéházban, amelyet jól ismersz, egy csomó ilyen nő üldögél, kétségbeesett alkoholisták, akiket a feleségem tébolyult féltékenységből kávéházi kurváknak nevez, de ezek, hiszen tudod, egyetemet végzett nők, akik magas képzettséget követelő állást töltenek be, s mégis, szenvednek a lélek reménytelenségétől... Vele, Olgával, a kiváló sportolóval, a műrepülőnővel tegnapelőtt óta iszunk, kószál velem, és én vele, mint valami gavallér, mint egy strici. Látod, Šaňo, általa akartam próbára tenni utópista hitvallásomat, megtudni, vajon megihletem-e, vajon belevés-e az emlékezetébe, vajon megőriz-e legalább az emlékezetében. De minden hiába. A dicsőség, hogy legalább
