Irodalmi Szemle, 1995

1995/6 - Dominik Tatarka: Egyedül az éjszaka ellen (regényrészlet)

Egyedül az éjszaka ellen

(Részlet)

Álom három kalapról

(1975. dec. 10.)

Ennek az álomnak a megálmodója s egyben megfejtője egy hatvanhárom esztendős író, akit harminc éve zaklat káderes és besúgó, cenzúra és hatóság, lehallgatással, a levéltitok megsértésével, provokációkkal, sőt még szerelmi életének megfigyelésével is. Az utóbbi öt évben a jogfosztottság állapotában és önhibáján kívül elképesztő nyomorban él. Ez az öreg ember gyötrelmes álmaiban rég megboldogult édesanyját szólongatja: Mama, segíts! És a mama ott terem a hívásra, és arra buzdítja fiát: Ne hagyd magad. Ó, anyácskám drága, hálálkodik a vénember, megkönnyebbülten, álmából felocsúdva.

Révületbe estem, önhipnózisba, ha nevezhető egyáltalán ekképp a révület (vagy bővület?). Emlékezetemből, mint holmi bűvészkalapból, réges-rég elfeledett történetek bomlanak ki, s mesélem őket nyomban, mit sem törődve az összefüggésekkel.

Nem tehetek róla, de nekem a tartása, a sudár termete, a melle - a telt és hegyes -, a megközelíthetetlensége, a fejtartása, a rakoncátlan hajtincs a homlokában, mindene, egyformán tetszik. Belevaló nő, tűzrőlpattant menyecske, ahogy régen mondták. Balkáni asszony, betyárfeleség, s ez mind azt jelentette, azt akarta kifejezni, hogy elszánt nőszemély, olyan, amilyen Te vagy nekem, időtlen emlékezetemben, a képzeletemben, te csodálatos, halált megvető akrobata.

A kávéház ruhatárában (mintha a Krym lenne) várom, míg a ruhatárosnő ideadja a holmimat, a három kalapot. A hátam mögött ünnepélyes hangon megszólal a megboldogult Šaňo Matuška: Menjünk. Ami azt jelenti, hogy nekivágunk a városnak, végigjárjuk a kocsmákat vagy valamelyik ismerősünk lakásán fogunk iszogatni, szövögetni végtelen beszélgetéseink fonalát. Igencsak megörülök a felújult barátságnak, megkönnyebbülök.