Irodalmi Szemle, 1995

1995/6 - Béres Csilla: Születésnap, Balsejtelem, Masztaba

Masztaba

Masztaba

— Angelosz— mutatkozott be. Száraz kezének érintése akkor a könyökömig megbizsergetett.

— Maga szerint milyen állatra hasonlítok?— tolta közelebb hozzám leplezetlenül érdeklődő képét.

— Kígyóra— mondtam.

— Hogyan találta el? Az iskolában is így hívtak.

Fényképek. Szoktuk nézegetni és bólogatni hozzá. Igen, igen. Ez ő, aki olyan beteg szegény. Már nincs fénykép. Elrejtődött a megtalálhatatlan- ságba, mert jó tudni, hogy már nem is tudjuk, van-e, vagy csak álmodunk, de az is lehet, hogy nem mi vagyunk, akik álmodtuk, hanem a véletlenül lopott szavaink árnyékai játszanak velünk.

Éles fényű szoba. Függönyök, takarók, legyek, pókok, virágok nélkül. Csak egy fehér égszelet, megnyúlt, kemény árnyképek.

Hallgattak, hallgatták a szú percegését, rágcsálását, kérlelhetetlen kö- nyörtelenségű munkáját. Ilyenkor megérezhető valami abból, ami sose valósulhat meg, mert az a más forma olyan bizonytalan és valószínűtlen. Amikor már nem is leszek én, csak ő. Vagy... amiről nem is illik beszélni.

— Főbből jó színdarabot lehetne írni. Már akkor eszébe jutott, mikor Angelosz azzal állított be, hogy valami fontosat akar mondani, ahogy a levelekben írta: "majd személyesen".

— Jól van, akkor megyek. Vagy ne menjek?— mondta már harmadszor, de nem mozdult.

Az ágyon feküdtek, ruhában és messze egymástól. Aztán Angelosz keze mind közelebb került, hirtelen megnyomta a lány gégéjét.

— Meg akarsz ölni?

— Meg.

Egy különös alak lépeget felém. Egy villanaás az arca. Meg kell fordulnom, utána kell mennem. Rövid, száraz felszólítás. Megfordul. Még hatan fordulnak felénk. Kísérik. Renáta!

Milyen furcsa ez a bronzhullaarc és ez a paróka. Vékony karjával körbefon, két hideg, kimért csókot lehel rám.

— írjál, most kötve vagyok. A hat bronzfejű bólint, és Renáta furcsa, szakadt, parókás árnya elmegy.

— Már nem hiszel nekem, és félsz tőlem.

— Félek, de megölhetsz. Csak engedd, hogy egy kicsit védekezzem.