Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Zalabai Zsigmond: Kritikák post festa

Zalabai Zsigmond

Mancit, a tehenét feji. S ezt a tényt (mármint a meditációt) azért említem éppen egy konkrét életkép kapcsán, hogy érzékeltessem: a hagyományosabb versműfajokban is mindig, mindenkor át igyekszik lendülni fiatal költőnk a köznapokból — a metafizikába.

A harmadik verstípust a próza versek—Fambauer Gábor nyelvén: az "esszéversek" —csoportja képviseli. Szövegei az értekező prózához állnak közel; kifejtő-magyarázó jellegűek, magukkal görgetik a fiatal költő tudományos-filozófiai szakszavainak szinte az egészét. Elményszerűségük ugyanakkor abból fakad, hogy apró történeteket villantanak föl (Esszé a szabadság térnyeréséről és tisztánlátásomról, Esszé az angyali üdvözletről, Egy másik élményről, Még be nem fejezhető esszé)-, a bennük megidézett hétköznapi-mindennapi helyzetektől rugaszkodik el Fambauer Gábor a gondolati általánosítás magasabb régióiba: a legutóbb említett esszéversben például egy "fanyelű cirokseprű" látványától olyan filozófiai kategóriák értelmezéséig jut el, mint az általános, az egyedi, a különös; vagy mint a létezés önokúsága vagy éppen kategorikus célzatossága. A prózaverseken belül különféle műfaji változatokat alakított ki. Van rá példa, hogy egy-egy költeménye afféle versnovellának fogható fel (Egy másik élményről)', máskor a montázsszerű szerkesztésmód eredményeképpen állnak elő egészen meghökkentő esztétikai hatású szövegek (Mi ez, az...; Uj Novella)', s vannak végül olyan prózaversei, melyek az újavantgárd polifonikus-politematikus, bonyolult utalásrendszerekkel keresztbe-kasul szőtt szerkesztésmódjának a jegyében fogantak (Don't drink and drive, "legyünk tahin együtt egyedül!").

E háromféle politikai versváltozatot azonban közös nevezőre hozza az a törekvés, hogy bennük Fambauer a létezés ellentétes oldalait egyidejűleg élje át és éreztesse meg; s hogy a partikuláris minőségekből átlendüljön az egyetemesség szféráiba, olyan kérdésekre próbálván feleletet adni, hogy mi is a Lét, s mi benne az. Ember immanens sajátossága, az élet értelme.'

Néhány költőnk — mindenekelőtt Tőzsér Árpád és Tóth László — eddig is szembenézett már a Lét ellentétes pólusaival; a Semmivel. De talán egyikük sem olyan következetesen, mint Fambauer Gábor, ez a materializmuson és dialektikán iskolázott elme, aki — a Táv lataim záradéka című szép szonett jében —így jellemzi életérzését:

Talán valami keserű, elgémberedett lélek rémlik belsőjövőmből, s én félek; szellemem kulcstalansúgba fagyó képe ez; szétmorzsolódott samottú kohó,

mely berendezte magát a kínra, és bár berendezkedett, nem bírta — a gyarlóságba töretett teljeség a lángra ktipó sz.abadsáig hevületét.

Ez a homoesztatikus lobogás

meg átcsap saját evolúcióján: hogy minek.

Fölizzít, s egükről pattog a máz, míg a magány tömlőjéből merít a lélegzet, s a végtelen tükréből visszaint a hasonmás - semmi értelme az életnek.

"Semmi értelme az életnek..."

E kategorikus következtetés Farnbauer Gábor lírájában három forrásból táplálkozik. Az egyik: az emberi élet múlandósága, a halál tudata, amellyel költőnk olyan érett költeményekben néz szembe, mint az Érzelmek iskolája, amely egy