Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - PERÚJÍTÁS - Alexa Károly: Tompa Mihály - A pipishez, A létről való beszéd

"Szénás lábbal, szalmás lábbal"

és az iskolás koron túl akadozva folytatódó, az impériumváltással pedig jórészt teljesen elakadó, illetve visszaforduló folyamatnak bizonyult.

Annyi viszont bizonyos, hogy a szlovák régióban élő szlovákságnak alig tíz százalékát kitevő városlakó elem 1880 és 1910 között a régió hozzávetőleg kétszázezer fős szlovák asszimilációs veszteségének közel a felét, az országos keretek közt Katus László által kiszámított 300 ezres veszteségnek pedig közel a 70 százalékát produkálta. Ez utóbbi magas arányszám mögött elsősorban a Budapesten és vonzáskörzetében letelepedett szlovákok gyors elmagyarorsodása húzódik meg.

A magyar történetírás ezzel általában a polgárosodás-kapitalizálódás lényegesen pozitívabb megítélését állítja szembe. Ugyanakkor fölöttébb fontos lenne a magyarországi szlovák társadalom keretei közt zajló asszimilációs folyamatok körülhatárolásában körültekintőbben mérlegelni a rendelkezésre álló szakirodalom nemzeti adottságait, gyakori "egy-ügyűségeit" is. A spontán magyarosodásból származó kölcsönös és társadalmi progresszió irányába mutató fejlődést a dualizmus kori asszimiláció esetében azonban egy tekintetben a korabeli szlovák értékeléshez hasonló érveléssel magam is vitatnám. A magyarosodás nyomán megnyíló egyházi, hivatalnoki, értelmiségi, s részben gazdasági karrierlehetőségek kétségtelen társadalami előrelépést jelentettek a magyarososdás útjára lépő konkrét személyek, családok számára, de a szlovák nemzeti társadalom számára a dualizmus korában nagyobbrészt elvesztek mint tevékeny szereplői az anyanyelvi kulturális, illetve társadalmi közéletnek. Ezen a ponton a szlovák asszimiláció lényegesen határozottabb cezúrát jelentett, mint a rutének, szerbek, németek vagy a románok esetében, akiknél vagy a vallási tradíciók, vagy a régió, illetve a szülőváros, szülőfalu íratlan erkölcsi szabályai, vagy az eredeti nyelvi- kulturális közösség kínálta előnyök igen erősen konzerválták az eredeti kötődéseket is.

Áttérve most már a dualizmus kori magyar kormányok felvidéki politikájára, nem vitatható a magyar nemzetiségi és közigazgatási politika alternatíváinak mérlegelése, folyamatos bemutatása, hiszen az egész dualizmus kori magyar politikát átrajzoló államosítás kontra decentralizáció vita vagy a liberális kormányzati és a függetlenségi ellenzéki politika között a nemzetállam minél gyorsabb és minél hatékonyabb kiépítését szorgalmazó viták ismerete nélkül aligha értékelhetők pontosan a konkrét kormányzati nemzetiségpolitikai döntések.

Jómagam azonban úgy gondolom, hogy az elmúlt negyvenegynéhány év kapcsolattörténeti kutatásainak állandóan fehér hollókat kereső gyakorlata — az igen komoly tényfeltárás mellett — valójában egyetlen olyan dolgot tudatosított a szakmában és a történelem iránt érdeklődőkben, ami a térség kis nemzeteit összeköti, ez pedig a konfliktusok, szembenállások általában figyelmen kívül hagyott, ugyancsak szövevényes hagyományrendszere. Egyszerűen szólva, bennünket magyarokat, szlovákokat, románokat a tradíciók és a történelem szintjén elsősorban feldolgozatlan konfliktusaink és az ezekből bőven felbuzgó előítéleteink kötnek össze. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy Eötvös József korszakos jelentőségű felismerései, Mocsáry Lajos, Jászi Oszkár példamutató tisztánlátása, elvszerű