Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - PERÚJÍTÁS - Alexa Károly: Tompa Mihály - A pipishez, A létről való beszéd
Szarka László még pl. az emigráns Kossuth, aki a legsúlyosabb fenyegetést Magyarország jövőjére nézve élete végéig az orosz irányítású pánszláv mozgalmak megerősödésében látta. A magyarországi nemzetiségpolitika kiegyezés utáni szakaszában azonban a Grünwald Béla által a szlovák mozgalom démonizálását alátámasztani hivatott hamis szofisztika vált meghatározóvá a fogalom tartalmának kijelölésében. Grünwald szerint "a tótság túlnyomó többsége magyar akar lenni, egy kis töredék orosz vagy cseh akar lenni, de tót nem akar lenni. S a dolgot erről az oldaláról tekintve is áll az, hogy tót nemzetiség nincs, mert még azok is, akik látszólag a tótság érdekeiért küzdenek, nem önálló léteiét akarják biztosítani, hanem csak előkészíteni és fogékonyabbá tenni arra, hogy minél könnyebben beeolvadhassanak a szlávság tömegébe." (A felvidék, Bp. 1878. 49.) Ezt a felfogást azután Grünwald követői olyan értelemben terjesztették ki, hogy a magukat mégis egyre inkább öntudatos szlováknak valló értelmiségiek tüntető nemzeti magatartásában jelölték meg a felvidéki pánszlávizmus lényegét. Sok más egyéb árulkodó jel, ténybeli bizonyíték mellett a pánszlávizmus fogalmának ez a tartalmi módosulása is igen híven tükrözi a korabeli magyar nemzetiségpolitika kiegyezés körüli liberális alapvetésének fokozatos elhomályosulását, mi több, eltorzulását. Hiszen a századforduló éveiben orosz kapcsolattal egyáltalán nem rendelkező öntudatos szlovák nemzetiségű értelmiségiek, tanítók és lelkészek, ügyvédek és orvosok, illetve a helyi szlovák közéletben szerepet vállaló kisvállalkozók, parasztemberek kerültek fel a belügyminisztérium pánszlávlistájára. A dualizmus kori szlovák társadalom számára rendkívüli kihívást jelentett a nyelvi asszimilációs folyamat, amelyet azonban csakis árnyaltan és a korabeli társadalmi folyamatokba beágyazóttan lehet hitelt érdemlően bemutatni. A szlovák régió városainak kiegyezés kori magyarosodását vizsgálva kétségkívül nem hagyható figyelmen kívül az egy generáción belül lezajlott, s éppen ezért kétnyelvűséggel és esetenként kiegyensúlyozatlan kettős nemzeti kötődéssel párosuló nyelvcsere. Mindazonáltal éppen a megszerzett magyar nyelvismeret mutatóit vizsgálva pl. Kassán azt látjuk, hogy a magyarul beszélő nem magyarok aránya az 1880. évi 31,5 százalékról 1900-ig mindössze 43,4 százalékra emelkedett, azaz az összes nem magyar nagyobbik része Kassán 1900-ban nem beszélt magyarul. Egészen pontosan: a város közel négyezer főnyi német lakosának 57,7 százaléka, tehát csekély többsége, a nyolcezres közösséget alkotó kassai szlovákoknak azonban csupán a 41 százaléka tudott magyarul. A magyar nyelvismeret mindazonáltal — korcsoportok szerinti bontásban vizsgálva a folyamatot — erőteljesen terjedt. Az iskoláskorúak, illetve a 15-20 év közötti cohorsokban 60 százalék körüli a magyar nyelvet ismerők aránya a nem magyarok körében, míg a többi korcsoport esetében a magyami tudás 40 százalék körüli értéket mutat. (Vö. Thirring Gusztáv: A magyar városok statiisztikai évkönyve I. Bp. 1912. 96-117.) Ezek az adatok egyebek közt arra is utalnak, hogy a nem éppen dinamikusan fejlődő felvidéki városokban is tömegesen jelent meg az a falusi-vidéki elem, amelynek városi szocializálódása és nyelvi asszimilációja meglehetősen vontatott
