Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - PERÚJÍTÁS - Alexa Károly: Tompa Mihály - A pipishez, A létről való beszéd

"Szénás lábbal, szalmás lábbal"

keretek között zajló integrációs folyamatok felodhatatlannak bizonyult ellentéte határozta meg. Ez utóbbi, tehát a regionális és etnikai alapozású integráció társadalmi hátterét kétségtelenül a magyarországi román, szlovák, szerb mozgalmak tömegessé válása, illetve tömeghatása jelentette. A nemzetiségpo-litikai igazgatásra jórészt negatívan hatott ugyan, de általában kétségbevon-hatatlanul előrelépésnek számított a megyei és kormányzati közigazgatás szakszerűsödése, az iskolahálózat tagadhatatlan fejlesztése, modernizációja vagy az európai összehasonlításban is rendkívül fejlettnek tekinthető magyarországi politikai napilap- és hetilapstruktúra, amely fokozatosan monopolizálta az országos közvéleményformálást, alig hagyva teret a mindvégig dúsan tenyésző, de egyre inkább provinciális szemléletbe visszazuhanó vidéki lapoknak.

Minthogy éppen a felső-magyarországi szlovák régióban a tengerentúli kivándorlás ellenére meghatározónak bizonyult a belső munkaerővándorlás, az egységesülő magyarországi munkaerőpiac is az állami keretek közt felerősödő integrációs folyamatok produktuma, illetve hordozója-tere volt egyszerre, és teljességgel történetietlen az az értékelés, amely pusztán a belső migráció etnikus vonatkozásaira koncentrál, s abban is a sérelmeket keresi. Az állami és a nemzeti integrációs folyamatok képviselői a magyar és a szlovák, illetve a sokszor megidézett, de legtöbbször egymástól szellemi szögesdrótokkal elválasztott úgynevezett közös történelem kortárs szereplői a szlovák és a felvidéki magyar társadalom valóságos történeti alakjai, például a pánszláv izgatókként számontartott politikusok, értelmiségiek, illetve a másik oldalon a különböző tehetségű és tisztességű főispánok, alispánok, kormányzati tisztviselők, minisztériumi szakreferensek. Példának okáért ez utóbbiak közül (a nagybittsei levéltárban hat évvel ezelőtti anyaggyűjtésem alapján) Szmrecsányi Dáriust, Árva megye két évtizeden át (1867—1887 között) hivatalban volt főispánját említeném, aki a megyei közéletben a főispáni iratok tanúsága szerint nemcsak hogy nem szívlelte, de nem is tűrte a nemzetiségi hangulatkeltést. Jellemző adalék, hogy Apponyi Albert, miután az 1875. évi országgyűlési választásokon, amiként emlékirataiban írta, végigbukta az országot "a Vágtól az Öltig, a Dunántúltól a Tiszántúlig", 1877-ben Szmrecsányi megyéjében, a bobrói kerületben indult a pótválasztásokon. Ugyancsak az 1907. évi népoktatási törvényei révén elhíresült magyra politikus memoárjában olvashatjuk, hogy a megyében eltöltött egy-két hét alatt az árvái uradalom kormányzójának, a helyi papságnak, a vármegyének és a helyi zsidóságnak a támogatását megszervezve — megtanult "egy kis tót dikciót", amivel az Árva megyei szlovák választók kegyét is elnyerte. így azután Árva megyéből Apponyi simán bejutott a pesti parlamentbe.

A szlovák nemzeti mozgalmat pánszlávizmusként értékelő kiegyezés utáni magyar kormányzati felfogás valóságos társadalomlélektani és történeti hátterét Világos tragédiája jelentette, lévén hogy az az egész kiegyezés kori nemzedék alapélményének számított. A magyar kormányzati és megyei politika által használt pánszlávizmus fogalma azonban a dualizmus évtizedeiben igen nagy belső változásokon ment át. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy mit értett pánszlávizmus alatt