Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - PERÚJÍTÁS - Alexa Károly: Tompa Mihály - A pipishez, A létről való beszéd
A beszédhangok akusztikai vizsgálatának jelentősége.. Az -o- hangról ugyan Platón is megállapította, hogy ez a görög nyelv tanúsága szerint a kerekség ábrázolására alkalmas hang, de alaki értékét ennek sem pontosabb artikulációs leírásával adta meg. Láthatjuk tehát, hogy a hangszimbolika eddig valóban inkább csak tapogatózás, ösztönös ráérzés volt, mint a pontos akusztikai lényeg megragadása. Csak megközelítette az akusztikai szerkezet lényegét, de pontosan nem tudta meghatározni. S ez nem is meglepő, ha tudatosítjuk, hogy akkor még a hang valami láthatatlan titokzatosságnak számított. Mi az artikulációs műveletnek és a fizikai hangregisztrátumoknak pontosabb vizsgálataival állapítottuk meg, hogy az -e- hang az elliptikus, a -j- hang a hajlásos, az -n- hang a zártabb görbület, az -m- hang a tömbszerű körülzártság, a -g- hang a gömbölyű fonna, a -b- hang a félgömbszerű bolt, a -d- pedig a sekélyesebb domborulatú gömbmetszet természetes hangja, adekvát akusztikai kifejezője. S mit mondott minderről a metafizikai igénnyel jelentkező hangszimbolika? Platón az -e- hangot csak szélesnek érezte, bizonyára az ajkak széthúzódásos artikulációja miatt, s persze az utána következő szimbolisták meghatározásai sem voltak pontosabbak, ha a szélesség helyett esetleg mélységről beszéltek is vele kapcsolatban. A -j- hangról a hangszimbolika csak holmi lágysági jelzőt emlegetett (az -i- "élességével" szemben), nem tisztázva pontosan, hogy mit kell érteni a lágyságon, s miben különbözik e hang sajátos lágysága, tompasága pl. az -m lágyságától. Az -n-ről Platónnak eléggé találó volt a megállapítása, mikor ezt befelé képzett hangnak mondta, de ezt az orrgaratba tereltségi mozzanatot ő sem tudta pontosabban meghatározni. A további hangszimbolisták még ennyire sem jutottak, amikor az -«-nek ismét csak lágysági vagy tompasági jelzőjét emlegették. Mivel az -m-ről Platón nem nyilatkozott, erről a Platón-epigonok sem tudtak valami igazán eredetit mondani azon kívül, hogy ez is valami tompa, lágy hang. Baktay Ervin közléséből azonban arról értesülhetünk, hogy a hinduk hangmisztikája már évezredekkel előbb is helyesen ragadta meg e hang akusztikai természetét, mikor a körülzártság hangjának állapította meg. Helyesen érezték meg tehát azt, hogy e hang tompa jellegét az adja, hogy a levegő az elül lezárt szájüregben való bezöngítő hanghalmozás után az ormyíláson nyer kiutat. Az -n- esetében viszont az aránylag szűkebb garatcsatomán átnyomuló zönge a sekélyesebb szájzugból főként az orrjáratok felé visszakanyarodva s itt is meghajlítva jut ki az ormyílásokon. Itt tehát a szájűri komponens fölött az orrjárati komponens dominál, ez nyomja rá a bélyegét az akusztikai lényegre, nem pedig a tágas szájűri zönge, mint az -m- esetében. A -g-ról Platón szintén keveset mondott azzal, hogy ez az -/- hanghoz járulva valamilyen ragasztó, tapasztó hatást mutat, vagyis az -/- könnyű siklását, lefolyását fékezi, gátolja. Mint zárhang ezt valóban teszi is, de ugyanígy megakadályozza a hangfolyást a -k- artikulációja is, a kettő között mégis lényeges külöbség van, amit kielégítően
