Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Thomka Beáta: Mészöly Miklós kisepikája a nyolcvanas és kilencvenes években
Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait megvalósulni a műhelyben és a konyhában és az ágyban és a szőlőben." "Az életen túl élő lény magvát megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet." Annyira lepusztult és megrendült minden, hogy a megvalósítás elkezdéséhez egy emberéletnél sokkal hosszabb időre van szükség: a munkaterv elkészítése után Hamvas százötven évet számol a tanításra, még száz évet a tanítványok felnevelésére... Négyszáz év tanító munka után indulhatna csak el az így elképzelt mű realizálása, mely felépítené az emberiség igazi életrendjét. A Patmosz esszéi Hamvas eló'ző műveinek összefüggéseiben is értelmezhetők. Nála egyébként is minden összefügg. Az úgynevezett fejlődés, különösen a későbbi európai, szerinte leegyszerűsítette és feldarabolta az élet gazdag szövedékét: a vallásból filozófiát csinált, a filozófiából gyakorlati tudományt; a teljesség széttörött, az egymással már kapcsolatban sem álló, egymásról még csak nem is tudó részeket az ideológia elszigetelte. A szerzetes, a filozófus, a tudós felosztanak és elszigetelnek, a művész, kivált a költő egészében, a maga összetettségében próbálja átfogni a világot. Ezért a művész, különösen pedig a költő a világ teljességének őre, aki fenntartja a kapcsolatot minden elemi erővel, az ő világát nem lehet racionálisan csupán egy szegmentumnak tekinteni. Az ő világa a teremtő világához hasonló. A korai Hamvas gyakran fordul kiválasztott művészetekhez és művészekhez, különböző szerzők és műveik segítségével értelmezi a világot. És bár számára minden művészet csupán specifikus megközelítése a teljes világnak (ő sosem beszél elszigetelten az egyes művészetekről) nyomon követhetők korai műveinek az egybehangzásai a késeiekével. Ha Hamvas beszél a zenéről, akkor úgy tűnik, nincs különbség az amazóniai indián siratok és Bartók zenéje között. Mintha mindkettő ugyanabban az időben keletkezett volna, folyamatosan. Ha valaki egyáltalán nem érdeklődik a zene iránt, akkor is szenvedélyesen és örömmel fogja olvasni Hamvas zenei tárgyú esszéit, sőt talán észre sem veszi, hogy zenéről van szó, mert a szerző a zene művészetén keresztül is a világ teljességét vizsgálja. S ugyanígy tekint a képzőművészetekre, a festészetre és a szobrászatra is. ír a perui vázák esztétikájáról, az inkák köveiről (1934), az indián szőttesekről (1939), Stonhendge-ről (1940); s a Patmosz /-ben ott a két minden művészetet felölelő esszé: a Zöld és lila meg a Tanguy, vagy a logisztika misztikája. Valamelyest változik viszont a véleménye a költőkről. Korábban — mint az alkotó művészeket általában — a költőket is magas polcra emeli. Szerinte ők őrzik és tartják fenn — utolsókként — a világ teljességét tükröző képet, miközben mindenki más pszeudoegzisztenciába hanyatlott. Legkifejezőbben a Poeta sacer (1943) című esszé szól erről. Hamvas Heine, Goethe és Hölderlin költészetét tartja példának. Hölderlint emeli a legmagasabbra közülük, aki szerinte abban múlja felül két társát, hogy tudatosan lemond sok mindenről azért, hogy megvédje a költészetet mint olyan tényezőt, mely mindent magába olvaszt, és minden korrupciót elutasít. Ezt a véleményét Hamvas a Patmoszban is vallja, de itt azért már azt is megjegyzi, hogy a költők a
