Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Mezey Katalin: Százágú regény

Z. Németh István

el közvetlenül az arca előtt. Sziréna zúg. Fél lelépni a járdáról. Fél átmenni az úttesten. Félti az életét, mert már nem emlékszik az Életre,

— Tehát nem jössz velem? — kérdezi Yan.

— Nem — feleli Xan.

— Jól gondold meg.

— Jól meggondoltam.

— Valami ilyesmit érezhet az ember egy ejtőernyős ugrás előtt is — mélázik Yan. — Vagy a búvár, mielőtt lemerül az óceán mélyére. És még rengeteg földi hasonlatot tudnék, ha nem néznél ilyen szomorúan rám. Pedig most még rászánhatnád magad az Időbe ugrásra. Ha engem elsodort a folyam, már bajosan érhetsz utol.

— Mi lesz velem nélküled? — Xan elfordul. — Te elszántad magad, elindulsz a félhomályba. Győzhetsz, ha mersz. Én pedig maradok. Maradok, mert most még nem tudom elszánni magamat. De látni foglak! Figyelni foglak! Vigyázok rád.

Minden mozgásba lendül. A Fájdalom az erejét próbálgatja. Nekifutásból fog támadni.

Gerincen végigzongorázó hideg ujj, ó, hiszen már itt van. Megkezdődött. Érzi minden izomrost, szenvedi minden vércsepp. Most megfog... Most elenged... Most megszorít...

A színek visszahullanak a prizmába, most már minden fényes, ragyogó, fehér. Spirálisan csavarodik Tér és Idő. Kristálycukor hull hó helyett. Nincs számára üzenet. Mindenki őt nézi. Senki nem látja. Megérkezett.

A képernyőn minden kinullázódik. A hajszálvékony dimenziókat Isten tekintete fésüli. Vörös, kesernyés szagú foltok kezdik meg vibráló táncukat. Kimúló álmok, kimúló zsibbadás, magasfeszültség, megpörgetett, vidáman meginduló mutatók.

Valami nagyon, nagyon hideg érinti meg a fejét. Húzzák, tolják, ha egy picivel törékenyebb, hát szétszakad. A Világban hideg van, nagyon hideg, a Világot hangos, bántó fények, s kellemetlen szagok jellemzik. A Világban csak sírni lehet, miközben a Fehér Köpenyes Ismeretlen fejjel lefelé lógat, s azt mormogja:

— Lám, micsoda hatalmas, egészséges gyermek!

"Sose bocsátom meg magamnak!" —bömböli Yan. — "Sose bocsátom meg magamnak, hogy idejöttem közétek ebbe a hideg, érzéketlen pokolba. Hagytam magamat becsapni, a vágyaktól feldagadni, a kalandvágytól fellángolni. Én szamár!" — bömböli, de a körülötte lévők egy szót sem értenek ebből a monológból.