Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Mezey Katalin: Százágú regény
Méhed mozsarában — Ahogy elnézem ezt a nyüzsgést — mondj a Yan —, nincs izgalmasabb, mint napközben dologtalanul csatangolni egy belvárosban. Rátátani szádat a sok járókelőre, csodálni a bátorságukat, hogyan tudnak, mernek így élni. Ennyi félelemmel. Ők a világ igazi hősei, nem a fiatalon megölt katonák vagy a rögeszméikért meghalok. Névtelen hangyák vállán véresszájú hő- börgők, akarnokok, hatalomtól megrészegült kutyák állnak... — Ne is folytasd — dohog Xan. — Egyrészt te még sohasem éltél a Földön, másrészt már ezereszer elmondtad ugyanezt. Az utóbbi napokban meglehetősen zavaros dolgokat hordasz össze. Ébredő káoszt érzek benned a növekvő rend, a gyökereket eresztő harmónia helyett. Lehet, hogy...? Nem, erre gondolni sem merek. — Amióta eljátszottam a gondolattal, hogy... — kezdi Yan, de megakad. Rövid szünet után még egy próbát tesz: — Szóval arra gondoltam, hogy... Igazán csak úgy átfutott rajtam. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy egy ilyen ötletnek rövidebb az átfutási ideje. Őrültség... őrültség lenne elhessegetni, és el nem játszani vele... — Nem ismerek rád — suttogja Xan. — Szavaidban vágyakozást érzek, mondataid tele vannak elégedetlenséggel. Ahogy nézel, az maga a türelmetlenség. Szemed tele van vörös fénnyel, nyugtalan pillantásokat lövellsz a Lenti Világ felé. Bekövetkezett hát mindaz, amitől mindig is tartottam. A fájdalom léptei már az ajtó előtt koppannak. Valaki lábat töröl, majd lassan lenyomja a kilincset. Még ne! Még álmodni kell! Arról, hogy kezébe fegyvert nyomnak majd, később női idomokat szorít, színes szerelmeket építget. Lesznek dolgok, amelyeket nem akar megtanulni. Lenyomják hát a torkán. Hányinger kerülgeti. Öklendezik. Az emberek elfásult arccal teszik meg a létezésnek szánt tiszteletköreiket az utcán. A csilingelésről a pénz jut eszükbe. A sárga és zöld madárkákat agyonlövik és megeszik. Micsoda nyüzsgés! Mindig jön és távozik valaki. A húsköpenyek visszahullanak a földbe. Hentesek, bűvészek, véradók és sportolók világa ez. Nem ismerhetik egymást, hiszen ugyanolyanok. Lelkűk egy madzaggal az Éghez köttetett. Még ne! Még álmodni kell! Ember: szétszedhető és össze nem rakható. Megtörhető, de meg nem szelídíthető. Álomért könyörög. Csak még egy leheletnyit, néhány képkockát! Mint a balzsamot! A kábítószert!!! Cigarettafüst száll, vonat füstöl, kémény kormoz — ott kinn csupa füst és korom a világ. Pajkos fényfoltok hintáztatják. Higanyként kúszik egy hőmérőben. Furcsa, koromarcú élőlények lesnek rá. Vonatok dübörögnek
