Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Oláh János: Haladék, A címzett ismeretlen (versek)

Méhed mozsarában

A sárga és zöld színű madárka néha meglátogatja még. Elbeszélgethet vele, üzenhet játszópajtásainak, szeretetet küldhet és kaphat. De nem mindig lesz ez így. A madárka egy napon már nem jöhet. Ami eddig Valóság volt, Álommá szelídül. Az éles körvonalak elszürkülnek, a tűz lobogása alábbhagy. A levegő' kevés lesz, a színek kifakulnak, a zene elhalkul. A Lényeg testet ölt, s ennek így kell lennie. Sok gond lesz vele, nevelni kell, vigyázni rá, megbecsülni. Félteni. Szeretni.

Nó'ni kezd. Hmmmmm, nőni jó, csodafinom nedveket szopogatni, min- dent-látó vakon, mindent-halló süketen. Felvillantani a Jövő titkaiból néhány képet. A szájszél remegését. A simogatás bizsergető áramütéseit. A hideget, amely végigfut az ember hátán. A kitárt ablakokból látható tavaszi ragyogást. A bezárt ajtók mögül hallható üvöltést. Hmmmm, álmodni jó. Végigálmodni a kínzó görnyedést. Ő a gyümölcs testében a mag. A Föld testében az arany. A világegyetem méhében a Remény. Egy pillangó Isten tenyerén. Miatta kezdődött a Történelem. Minden leírt szó érte vergődik a papíron. Kilenc bolygót tart pici vállán, érzi az egyensúlyt, ellenőrzi a pályájukat. Megszelídíti a Napot is. Homlokán megpihennek a sápadt csillagok.

— Mindez szépen hangzik — mondja Xan. — De az ilyen gondolatokkal vigyáznod kell. A vágyak kibillenthetnek mostani egyensúlyodból. Emlékezz csak: amikor kettétört az Egy, megszületett a Káosz. Minden forrt, rázkódott, remegett. A Lázadó megteremtette a Sötétséget. Azt mondta, kövesd őt a száműzetésbe. Te nem mentél vele. Addigra már kialudt benned a vágy, megbántad, hogy te is lázadtál. Most a megbocsátásra vársz velem együtt, aki veled tartottam, de a Világok Határára. Lebegünk. Dimenziók élein egyensúlyozunk. Figyeljük a Földet, látjuk, ami történik, halljuk, ami elhangzik. Kiváltságosak vagyunk, ugyanakkor kitaszítottak. Ne kacérkodj hát a vággyal, ne piszkáld a parazsát, mert fellobban a tűz. Hagyd szunnyadni a mélyen alvó kíváncsiságot. Hagyd meg a színpadot másoknak. A verseket is. Ha az igazságot kimondod, könnyen hazugságon kaphatod magad.

— Tényleg bolond vagyok — nyugtázza gyorsan Yan. — Te is az vagy, így egymáshoz illünk. Akik megszületnek, kapkodva és hadarva beszélnek, az Idő sürgetése miatt a legérdekesebb részeknél kényszerülnek abbahagyni a vitákat. Beszélgetéseiket apró morzsákra tördelik szét, amelyekből később lehetetlenség összerakni valami értelmes egészet. Gyakran ellentmondanak saját maguknak, hiszen nincs érkezésünk átgondolni az előzőleg elhangzottakat. Lassan önmaguk előtt is nevetségessé válnak, megundorodnak a