Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Oláh János: Haladék, A címzett ismeretlen (versek)

Z. Németh István

Elsőként a gyökér alakul ki, majd a levelek, a szirmok. A virág színe mindig olyan lesz, amilyet elképzelnek maguknak.

A gyermekért, akinek egy sárga és zöld színű madárka a legjobb játszótársa, valaki eljön, kézen fogva elvezeti a többiek közül. Az apróság nem fél. Tudja, hogy utaznia kell. Figyelmesen hallgatja a kísérőjét, majd azon a réten állnak meg, amely telis-tele van hatalmas levelű növényekkel. Amikor a gyermek kényelmesen elhelyezkedik egyiknek a közepén, a világoszöld levelek lassan körbeveszik. Amikor a levelek szétnyílnak, az apróságnak hűlt helye, ő már elindult valahová.

— Nincs izgalmasabb az éjszakai vonatozásnál — mondja Xan. — Ülsz a fémkígyó jól fűtött belsejében, s bámulsz kifelé a sötét világba. Az egész olyan, mint egy űrutazás. Az ember jut eszedbe: azt hiszi, hogy küldetése van; fut, rohan, reménykedik. Mindig az jár a fejében, hogy talán nem lesz elég ideje. Két halál közt meghúzott egyenesen rohan: a Volt-Halál és a Lesz-Halál egy áttetsző satu két hatalmas pofájaként közeledik feléje, hogy összeroppantsa. Folyton utazni kell: a mozgás érzete a szabadság illúzióját kelti. Az éjszakai vonatút sejtelmes, titokzatos, az utasban olyan gondolatokat ébreszt, amelyek máskor messze elkerülik.

— Ha megszületnék, költő lennék — mondja Yan, miközben igyekszik a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. — A költőkön úgy szűrődik át a világegyetem, hogy közben képes megérinteni őket. Borongatóan kéjes érzés bepillantani a titkoknak csak egy egészen piciny, alig értelmezhető szeletkéjébe. A papír hófehér talajába úgy ültetni el a szavakat, hogy aki Lát és Hall, az már gyümölcsöt is találjon ott, ahol nemrég még csak a tollhegy tette tiszteletét. En is kitépkedném magamból a használható érzéseket, s feltálalnám a világnak. Gazdagodjon csak, hízzon! Úgy ha- jigálnám ki testkoporsómból a lelki nehezékeket, mint a süllyedő léghajóból szokás a terhet. Mert a világegyetem érintése csiklandós érzés. Aki ezt átéli, szeretné viszonozni. Kinyújtja a kezét, az ujjhegyére összpontosít, és várja a semmi máshoz nem fogható pillanatot. Talán nem hiába.

Az álom a vége felé közeledik. A fény tapintható színnyalábokra hull szét. Jól érzékelhetően kettéválik a Kőnél Is Keményebb és a Ködnél Is Puhább. Úgy tűnik, megérkezett. Biztonságos meleg és sötét veszi körül. Messze még a fájdalom, addig maradni kell a lüktetés, a dobolás, a ritmus nyálkás birodalmában. Várni kell, hiszen a percek nem perceket, az órák nem órákat jelentenek. Itt él benne a Megengedett Emlékezés, a Minden Ami Eddig Történt égi könyvtára. Van Idő, és van Tér, van Vonzás és Taszítás, ám Válasz... Kegyelem... Odáig meg nem jutott el.