Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Hajdú István: Rovarok, férfiak és nők

Domine

— Szavad nem lehet oly silány — mondom neki. Elkomorul, véget vet, és elmegy azonnal.

— Háromig számolok — mondom magamban. De egyig se jutok, el se, máris ott vagyok, ahol nem akartam.

— Máris ott vagyok, ahol nem akarok.

— Csak a szürke és fekete rajz támaszt alá mindent.

— Később majd leesem.

— Később a kockáról is leesem. Ezt mind én mondom. Akkor most vége. Akkor. Most. Vége. Beállt. Csak engem? Csak engem, elveszett tulajdonost. Ezt az elveszett benzinszagú tulajdonost. Vége, ezt is mondom, ezt is. Vége. Ha így vagy máshogy. Vége csak. Elhagyni. Külső átverés. Hogy örülök egy szónak. Jobban, mint máskor. Hógenezis. Dehogy vagyok, dehogy leteszem a fejem. Még kintebb. Megtelek a veszteség kudarcával. Vége, mondom. Elpatkolómánia. Fel kéne ébredni. Övék. Ez is övék. Ez is elveszett, kínnal, mondom, kín nélkül, finoman fogalmazva, vége, visszafekszem, visszafekszem poromba, az elmeút hiába, csak a veszteség, és ez elmúlt, hiába, a veszteség, az énnemvalóm, vagy hogy fantáziálok, csupa kvazár a kezem, nekem csak ennyi időm, van erre?, mondom neki:

— Várj még. Te műegész, műtárgy, műrongy, műland vagy? 'Hoop- egész, te műrongy, így írom, műrongy, nem erre gondolok, rád gondolok, mű rogy, itt állok, fekszem, semmi tárgy, baljós, ez a kicsi, fekete, nem a másik, dupla barna, legalább a színe, hogy örülök neki, bár itt vagyok, hol, hol máshol, hol későn? Tévednék?, csak lassan, nem nagyot, utóbb, így, tévedek, várj még, aztán vissza, erre ide, nem tévedek, a lábából sem, fent a térde, hogy hajlok, a lába, mert ez az, a lába, nem tévedek, ez a lába, fent, a kezemmel, ez a lába, jól, érezve, semmi kétség, kár lenne azt hinni, hogy ez nem a lába, ez a lába, jó kis láb, elveszítettem a fonalat, mindig elveszítem a fonalat, bármilyen jó kis láb, összerúgok vele, talán a lábával, de a lába nem elég, feljebb kell mennem, fel, egészen az arcáig, ahol megint elég lesz, tudom már, felmegyek az arcára, és elég lesz, késő délután, mindegy, kora reggel, felmegyek az arcára, végezzünk, mondom, a halottas menet utánam egy csöpp méz lesz.

— Nem, én még élek, ez így pontos, talán a legpontosabb, vagy van ennek színváltozása is, ez jut eszembe, neked, van egy fekete meg egy halványzöld, és akkor majd kész is. Függ innen, görbült küldonga a hájtelefon pontozott fültollján, mondom csak, mert ez van, ennyit látok, a vakfordulóponton.