Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Hajdú István: Rovarok, férfiak és nők
Podmaniczky Szilárd — Na már most mit tudom én, hogy hogy kell leírni egy kost a hegyen, fürge mozgását, vagy a lassút, vagy egy ilyen jó kis kost, ahogy szeméremnek ez bejön rám. Meg egy másik kost, csak gyakorol, rám előz, ez ugrál itt kinn-fenn, benn a pajszerral az öcsisajt szánsegéd a kosakol előtt fedez, ütött is, ó baj nem lehet, na itt a baj, mondom, elkapta a derekát, hát mi lappang, gyengélkedek kissé, sózok oda, itt nekem, a dereka, a nő dereka, ezt fogom fel, és későn megyek át erre, csak a dereka, még a dereka, nekem mindegy, nem látom, a dereka elsüllyed, nem látom, vak vagyok?, vak vagyok, a derekát nem értem, késő ősz van, a derekát azért látom, mindegy is, majd jól fölfigyelek rá, késő, nem figyeltem, nagyon is figyeltem, csak erre figyeltem, a derékra, hogy nem másra, mondjuk, a melle közé, durr bele, csacsacsa, vagy a has alatt tört meg, mit tudnék mondani most, először, mi az a szó derékban, talán hajlok arra, hogy a szíjnál, ott előbb, és hadd nézzem csak... Róla még hallani fogtok, barátocskáim, vagy pedig jól megsüketültök, mit tudom én, mi lesz veletek vagy velem, erre gondolok, veletek, süketekkel, hallom, előre is, nem baj, minek, vak is vagyok, clhallom nektek, nagy robaj, fénye ne legyen, pora, érzem, kis szemek, nem hogy gyakorlom, egy frászt, semmi, látok, tudom, látok, ezt látom, tudom, látom, ő még nem, ő vak, semmit nem lát, kár is lenne, ha látná, szürke színű, mondom a vaknak, szürke, unalmas, mondom a lánynak, mondom a fiúknak, mondom, de kár, mondom a kosnak, itt semmi sincs, kár, elveszett, mondjuk, már elveszett, mondjuk együtt és külön, ezt mondjuk, már elveszett, ó, ugyan, minek, ó-mindegy, kár ez ellen, aztán néha, még egyszer, egy szereleműr, ez is, ahogy nem, eszembe juthat bármi, egy nő, teszem fel. Bármi fekete, bármi fehér. Úgy az eszembe. Jókora sértegetés, csak puhatolózom, ütött az óra, nem ütött, vége, lassú, eszem vesztem, mit még, egy odébb, hajó, ezt is, minek, még egy odébb. — Szerelemről se juthat ez eszembe, fekete avar, túlnyúló puskanyíl, avokádó, csend, rend, fegyelem (első személyre szaladva). Tovább, vagyon. — Belekapok a nőbe. Kit vihar vert, kit vert más, lány arccal elém dereng, hogy csinálja, hogy dereng, dereng ez egyáltalán, nem dereng, túldereng, fekete maszlag a faláb körül, ez majd dereng nekem, és az istennek se, tovább, álruhában, langy vízzel, elmeőrrel, rekeszekkel, mondom, leszerződöm. — Készen vagyok — mondom neki. Készen vagy? — kérdezi. De súlyánál fogva kicsit elébb dereng a véletlen.
