Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Hajdú István: Rovarok, férfiak és nők

Domine

'— Láttál már malacot? — kérdezte tőlem egyszer ugyancsak az apám.

— No? Puha kis jószág, s kézbe veszik idegenek, akik meg akarják enni, persze hogy visít akkor. És ez a te dolgod is a földön — biztatott engem nagyon barátságosan az öregúr.

Igen, ez az én dolgom, és ez az én lelkemnek a dolga. Mert hogy az embernek nem jó itt, abban én sohase kételkedtem. Nemcsak a véleményem ez, a véremben van ez a vélemény. Hogy keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat. Mert visszaélés van itt az ember leikével, amely adatott néki, mert becsapták itt és hitegették, ígértek neki mindenfélét. Hogy is kell ezt kifejezni? A léte fontosságát, sőt, az örök-kévalóság igényét hordja magában, s mi a sorsa? Félelem és futás, az életveszély rémülete a lét első percétől fogva — meg lehet ezt érteni valakinek? Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fe-nyegesse? S mit tartsak a többiről? Magamba gyűjtöm az emlékeket, mint az akkumulátor, egy részét mégis elveszítem, a másik átalakul, átformálja a távolság és idő, s az egészről nem tud senki. Szóval, ez az én történelmem, amiről senki se tud, és én magam se hiszem el a végén. S amellett, ez még nem is elég. Mert még egy kicsi kéne a végén, aztán még és még, olthatatatlan a vágyam — s nem olyan ez is, mint mikor túl sok vizet iszik valaki? Már agyonlőné magát, annyi vizet, s még mindig szomjas. Egyszóval, a lélek számára felfoghatatlan ez a világ, ide akarok én kilyukadni, hogy nem ez a hazája, mert más van itt, mint amit ő várt és akart... Márpedig, ha az embernek idegen, akkor ki számára való? S mi dolgom nékem avval, ha egy magasabbrendű értelemnek ez netán szóra-kozás is, ha netán öröme telik is az én életem hiábavaló küzdelmeiben?

Hisz nem vagyok én filozófus, és bizonyára rosszul is fejezem ki magamat. De valahogy csak ki kell fejeznem, amit e tárgyban érzek. ‘

Füst Milán

rUJWiVi/liilvíjIV X afclLAiili