Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Z. Németh István: Kissisa

Kissisa

— Beszereztem nyugatról néhány iszonyatosan jó lemezt...

A lakásában belezuhantam a/ első fotelba, s csak akkor keltem ki belőle, amikor félig töltött egy kétdecis poharai konyakkal.

— Halljam, mi nyomja a szívedet. Persze a felesleges kilóidon kívül...

Sportember létére sohasem állta meg, hogy célzást ne tegyen mozgásszegény

életmódomra. Persze, nem kaptam fel a vizet, hiszen csak konyak volt a kezem ügyében...

— A Nagy Képzelőerő, amely engem lélekben tart, kiradírozott az életemből valamit. Pontosabban valakit. Az Elme, amely álmodik, elfelejtette mellőlem...

— Kit?

— Hát KIssisát.

— Hm. Érdekes. De ki az a Kissisa???

Az amúgy is méregerős ital hirtelen a légcsövemben folytatta útját. Kidülledt szemmel köhögtem.

— Úgy tudtam, még mindig magányos farkasként tengeted az életedet... — mentegetőzött Vakmarci, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem kell mentőkért telefonálnia. — Amit a Nagy Álmodóról összefecsegtél, az viszont roppant érdekes. Majd egyszer megdumáljuk, de most a Vizsgára kell készülnöm, ha megbocsátasz.

Nem bocsátottam meg. Szótlanul otthagytam.

Másnap úgy menl el mellettem az utcán, mint aki nem ismer. Pukpeti is. Mindenki. Ebből arra következtettem, hogy Kissisa után én is sorra kerültem a Nagy Felejtésben.

Ki tudja, lehet, hogy ez már a Végső Selejtezés?

Aznap, amikor a számítógép mellé ültem, hogy végre befejezzek néhány szerkesztőségnek megírt novellát, a képernyőn Kissisa arca jelent meg.

"CSODÁLKOZOL, UGYE?" — íródott a képernyőre.

— Istenem, csak most ne hagyj el! — fohászkodtam.

"SAVE" — pötyögtettem a gépbe önkéntelenül. Amikor az "ENTER" feliratú billentyűt is lenyomtam, eltűnt a testem.

Lebegtem a Semmiben.

A Tudatok Nagy Szerelőcsarnokában valamit babráltak bennem.

Tisztán emlékszem a dallamra, amelyet az. egyik Mester dúdolt, miközben összecincált érzelmeimet bogozgatta.

Aztán azt vettem észre, hogy egy könyvkiadó kapuja előtt ácsorgok. Tavaszi délelőtt lehetett, enyhe szellő fújdogált, már volt ereje a napnak. Gondolkodás nélkül beléptem az épületbe, üdvözöltem a portást, majd sorba álltam a gyorslilt előtt. Az ötödik emeleten szálltam ki. Határozott léptekkel átszeltem egy