Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Z. Németh István: Kissisa

Z. Németh István

keskeny foylosót, majd a megfelelő ajtón bekopogtam.

Lánczos, a főszerkesztő éppen telefonált. Amikor letette a kagylót, kérdőn rám nézett. Én szótlanul letettem eléje az asztalra egy dossziét.

— A kézirat — mondtam később, mert valahogy nem reagált.

Ránézett az órájára.

— Tizenegy múlt két perccel — közölte szenvtelen hangon.

Én is rápillantottam az enyémre.

— Pontos — állapítottam meg.

— Nem úgy a te kéziratleadásod—csattant fel. — Március 12-ére beszéltük meg, délelőtt tizenegyre. De te késtél két hosszú percet, barátom. Ezalatt a két perc alatt már egy oldalt begépelhetett volna valamelyik kislány a számítógépbe, délután négyre végezhetett volna vele, ötre meglett volna a levonatok javítása, reggel hatra ki lett volna nyomva a könyv, nyolckor már zötyöghettek volna vele a terjesztők az országúton.

— Tudom, hogy ez a leggyorsabb kiadó -— mentegetőztem —, s a szerző nem engedhet meg magának semmiféle pontatlanságot, eltérést a megbeszéltektől, de...

— De? — húzta fel a szemöldökét.

— De én számítógéppel dolgozom, s az egészet elhoztam mágneslemezen is! — ezzel a kabátzsebembe nyúltam, s az említett tárgyat a dosszié tetejére tettem.

— Pompás! — ragyogott fel Lánczos szeme. — Akkor nincs semmi probléma! Délre átnézzük az anyagot, este hatra ki van nyomva, riasztjuk az Éjjeli Terjesztőbrigádot, s reggel már kapható is az új könyved.

— Ez több, mint pompás! — fogtunk kezet. — Ez ragyogó!

— Meghiszem azt — mondta büszkén —, képzelheted, mi pénzre, szigorra, precizitásra van itt szükség nálunk! De hát valamit valamiért. Az olvasók roppant hálásak. Amióta ez a könyvolvasási mánia kitört az országban, nincs olyan könyv, amelyet egy nap alatt meg ne vennének!

— Ki hitte volna még ezt néhány évvel ezelőtt... A lapok a megszűnés szélén álltak, a könyvhalmokat belepte a por, a könyvtárakat kocsmákká alakították át. Nem várt fordulat volt ez a Földön.

— Milyen Földön? — nézett rám elképedve. Aztán elmosolyodott. — Talán Neurát akartál mondani... De jut eszembe! Hiszen még a honoráriumodat sem vetted fel!

A pénztárnál elém pakoltak egy halom pénzt. Amikor megszámoltam, a rosszullét környékezett.

— Nem, ezt nem fogadhatom el! — futottam Lánczoshoz. — Ennyit nem.

L